Én nem akartam, küzdöttem ellene, de elvéreztem. Akárhogyan tiltakoztam nem tudtam nem szeretni. Sőt, minél tovább jutottam a történetben annál jobban imádtam. És hogy miért? Hát Mead zseniális kreativitása, írásmódja és stílusa miatt.
A történet:
"A történet szerint Sydney, az Alkimista élete teljesen új fordulatot vesz, amikor kegyvesztett státuszából hirtelen a mora vámpírtársadalom egyik legrangosabb és legféltettebb tagja, Jill Mastrano személyes testőrévé nevezik ki. A vámpírok közelsége miatti viszolygása hirtelen eltörpül egy sokkal ijesztőbb probléma mellett: magántanulóként töltött gyermekkora után Sydney belecsöppen a gimnáziumi élet kellős közepébe. Miközben egy zaklatott lelkivilágú – mellékesen vámpír – kamaszról gondoskodik, és az iskolai klikkek között próbál eligazodni, az Alkimista berkeken belüli ármánykodással is meg kell küzdenie. Sydney hamarosan ijesztő események középpontjában találja magát. A diákok különleges képességeket biztosító tetoválásainak titkát, valamint a vámpírgyilkosságok rejtélyét is kénytelen lesz felderíteni. A tét a szeretett húga jövője, a saját karrierje és az akarata ellenére egyre jobban megkedvelt Jill élete."
A szereplők:
Akkor már itt elárulom, hogy miért is tiltakoztam a lelkem mélyén a könyv ellen. A Vérvonalak főszereplői, Sydney, Jill, Adrian nem tartoztak a kedvenc szereplőim közé a Vámpírakadémiában. Különösebb bajom egyikkel sem volt, csak egyszerűen nem éreztem úgy, hogy különösebben szívesen olvasnék csak az ő történetükről. Ehhez képest itt pedig főszerepet kaptak. Én annyira imádtam Rose és Dmitrijt, hogy nem akartam rajtuk kívül másról olvasni. És megbántam hogy elolvastam ezt a könyvet? A frászt, sőt a cselekmény mindenért kárpótolt.
Sydney kerül középpontba ebben a könyvben. A kétségei, az ötletei, de leginkább a harca a saját maga és az Alkimisták világa között. Két tűz közé került, mivel Rose-nak segített a szökésben. Átnevelőtábor vár rá, amennyiben nem teljesít és bizonyít az Alkimisták számára. Új helyre kerül, a számára még mindig oly idegen vámpírok közé, ráadásul a cél az, hogy beilleszkedjenek egy átlagos emberekkel teli iskolába. A baj olyan itt se kerüli el őket, de Sydney nagyon leleményes és kreatív. Emellett roppantul bírom a nyers humorát, ahogy Adriannel cukkolják egymást. Olyan hétköznapi, szinte éreztem a gondolatait, és annyira tudtam magam hasonlítani vele. Ő volt számomra az egyik legnagyobb pozitív csalódás.
Adrian pedig a másik. Holott még mindig nem tartozik a kedvenceim közé, de sok mindent máshogy látok. Itt már egy kicsit másra is gondol, nem csak önmagára. Többé-kevésbé lehet rá számítani, de azért még vannak kétségek. Nem hinném, hogy valaha is ő lesz a kedvencem, túlságosan szeretem én Dmitrijt ahhoz, hogy Adrian mellé tudjak állni:)
Mindenesetre kellemes csalódást okozott, még mindig a humora a legjobb.
Jillt, szegényt inkább sajnáltam. Bedobták egy új világba, ahová nagyon nehezen tud beilleszkedni. Idegen környezet és egy anyáskodó "nővér" Sydney mellett az iskolával és Adriannel is meggyűlik a baja. Minden rajta csattan, de ő nagyon erős. Ő sem volt túl szimpatikus szereplő, ezen most változtatott ez a könyv.
A véleményem:
A cselekmény zseniális. Elmondhatatlanul zseniális. Egy másodpercet sem unatkoztam. Elalvás előtt az egyik legizgalmasabb résznél hagytam abba, és annyit agyaltam rajta, hogy a végén ezzel álmodtam:)
Az tetszik benne a legjobban, hogy annyira el tudja altatni az olvasó éberségét és nem is figyel, vagy gondol olyan apró részletekre amik árulkodnak a későbbi kimenetellel kapcsolatban. Aztán amikor meg hirtelen változik a cselekmény, akkor koppanunk egyet, hogy hopp itt meg mi történt. Végigvezet és közben épp csak annyit árul el, ami még nem feltűnő.
Szeretem, ahogy a szereplők lelki világa megjelenik előttünk. Valahogy annyira egész és teljes így együtt minden. Lelki dolgok és fizikai valóság. Félelmek és bátorítások. Persze mindez megfűszerezve humorral, mégpedig nagyon jó humorral.
A lehető legjobban tette az írónő, hogy folytatta a sorozatot. Habár teljesen kerek ahogy lezárta a Vámpírakadémiát, de olyan nehéz elfogadni egy ilyen jó sorozatnál azt, hogy vége. Egy kicsit visszacseppenhettünk a Vérvonalak által ebbe a világba. Nem akarom, hogy vége legyen, még akarok sok, sok részt.
A borítóval kapcsolatban van egy kis problémám: Nem értem, hogy miért kellett az amúgy gyönyörű borítót elrontani azzal, hogy piros a hátlap. Egy kicsit furcsa, de meg lehet végül is szokni.
Értékelés: 5/5
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése