Julie Kagawa: The Iron King - Vaskirály

A könyv mindig is mozgatta a fantáziámat, így amikor lehetőségem nyílt elolvasni, megragadtam az alkalmat és belevetettem magamat. Kezdeti nehézségek ellenére olvastatja magát, és hamar (sőt túl hamar) vége lett. Érdekes, izgalmas, leleményes, titokzatos és még egy kis szerelem is belefér ebbe a könyvbe.

A történet:

"Valami furcsa mindig volt Meghan életében; már hat éves kora óta, amikor édesapja eltűnt a szeme elől. Az iskolában sem tudott teljesen beilleszkedni… sem otthon. 

Amikor egy gyanús idegen kezdi távolról figyelni, és tréfakedvelő legjobb barátja egyszeriben a védelmezőjévé válik, Meghan érzi, hogy minden meg fog változni, amit csak ismer. 

De a valóságot álmában sem tudta volna elképzelni – hogy ő egy mesebeli Tündérkirály lánya, és egyben tehetetlen báb egy öldöklő háborúban. De idővel kiderül, mire hajlandó azért, hogy megmentsen valakit, akit szeret, vagy hogy útját állja egy rejtelmes gonosznak, akivel egyetlen tündér sem mer szembenézni… és hogy megtalálja-e a szerelmet egy ifjú herceggel, aki szívesebben látná őt holtan, semhogy közel engedje jeges szívéhez."

Véleményem:

Egy kicsit unalmasan kezdődik. Meghan kezdeti viselkedése köszönő viszonyban sincs, a későbbi önmagával (szerencsére). Nagy örömömre, azonban csak a kezdet ilyen nehézkes, miután Meghan szemét felnyitják a valóságról (Puck eredetének kiderülése nem okozott túl sok örömet - sőőt... azt úgy kihagytam volna a történetből) hamar felpörögnek az események.

Sohasohaföld (ha már ennyire szörnyű neve van) igazán izgalmas. Erről jut eszembe, határozottan nem tetszenek a nevek. Itt elsősorban a magyar fordítással van gondom. Jótündér Udvar, Kacor (bár a Kaci igazán aranyos:)) és megannyi név, ami annyira zavart. Ezek egy gyerekkönyvbe való nevek, míg ez a könyv mese és az ifjúsági irodalom határán mozog. Mesének sok, ifjúsági irodalomnak kevés (legalábbis ezekkel a szörnyű név fordításokkal).

Ennyit a negatív dolgokról, meg egyébként se tudok másba belekötni.:) Szóval a rázós kezdet után végre elkezdődnek az izgalmak. Amúgy Kacor karakterét nagyon bírtam, szintúgy, mint Ash-t, aki a kedvenc szereplőm lett. 

Sohasohaföld mint írtam már, igazán izgalmas. Élménydús eseményekkel, érdekes lényekkel sikerült feltöltenie az írónőnek ezt a világot. Szívesen olvastam volna még többet a két udvarról és a körülöttük lévő környezetről.

Meghan eleinte nagyon gyerekes, ami szerencsére megváltozik a későbbiekben. Sőt, az nem kifejezés, hogy változik, túlontúl éles váltás, ami már egy kicsit zavaró.(Ettől függetlenül nagyon örültem a változásnak). Ez az éles váltás egyébként megfigyelhető több karakter, vagy akár jelenetek esetében is. Pl. Ash a végső jelenetekben már-már félholtan hever, de amikor Meg bajba kerül mégis feláll és harcol tovább. 

Ami igazán tetszett, az maga a történet. Ahogy fonódnak a szálak, ahogy kibontakoznak az események, ahogy sodródik az olvasó a történettel. Olvastatja magát, el lehet merülni benne. Kezdeti kétkedésem hamar elfelejtődött és igazán át tudtam élni Meg kalandjait. 

A szerelmi szál nagyon jó: Puck, Meghan és Ash csipkelődései, Ash közeledése majd távolodása, Meg hajthatatlansága nagyon el lett találva és egy magasabb szintre emeli a történetet. 

Ha most eltekintünk attól, hogy mégis csak egy kitalált történet azért sok igazság megbújik a történet mögött. Legfontosabb a rohamos technikai fejlődés, amely köré felépül a cselekmény. Megjelennek a technikai újdonságok és közben szép lassan elfelejtjük, hogy honnan jöttünk, hogy kik voltunk egyszer. Elfelejtődnek (vagy talán kevésbé lesznek fontosak) a csodák, hogy megleljük a saját csodáinkat.

Szerettem ezt az ifjúsági mesét, magával ragadott. Hibái ellenére nem tudom nem szeretni. 

(A borító eszméletlenül gyönyörű)

Értékelésem: 5/5

Stef Penney: Gyengéd, mint a farkasok

Az első arany pöttyös könyvem. Gyönyörű a borítója, amióta először megláttam, azóta tudom, hogy nekem ez a könyv kell. Amikor sikerült megszereznem még egy ideig a polcomról figyelt rám. Aztán a nagy téli hidegekben úgy érzeztem, hogy itt a megfelelő alkalom, hogy a meleg szobába egy igazán fagyos, téli könyvről olvassak.

A történet:

"Ahogy a tél egyre szorosabban markolta Dover River elszigetelt települését, egy asszony élete legveszélyesebb útjára indul. Egy férfit brutálisan meggyilkoltak, a nő tizenhét éves fia pedig eltűnt. Az erőszak régi sebeket tép fel, és lángra gyújtja a kisváros mélyen ülő feszültségeit. Vannak akik meg akarják oldani a bűntényt, mások csak ki akarják használni.
 Hogy fia nevét tisztára mossa, az asszonynak nincs más választása, mint, hogy kövesse a halott férfi kunyhójától induló nyomokat, és északnak induljon az erdőbe, és az azon túli kietlen tájra..."

Véleményem:

Az elején egy kicsit untam. Olvastam, olvastam és nem történt semmi érdekes. Amikor megismerkedtem Mrs Ross életével, és amikor képbe került Parker, na onnantól beindult a történet. Még így is úgy érzem, hogy nagyon sok felesleges részt tartalmaz. Ide utaznak, oda utaznak, ide mennek, oda mennek, miközben semmi más nem történik, mint az utazás részletes leírása, semmi párbeszéd, semmi érdekesség a szereplőkről. Túl sok felesleges karakter van benne, olyan mellékszereplők, akiknek nem kéne ekkora jelentőséget biztosítani. Ha meg is említeném őket, hát nem szentelnék rájuk külön fejezetet. Na igen, külön fejezetek. Az sem tetszett, hogy szinte minden fejezetben más szereplő életébe látunk bele. Borzasztóan zavart, hogy mindig a legizgalmasabb részeknél lett vége 1-1 fejezetnek és utána olvashattam egy a történet szempontjából teljesen lényegtelen személy érzéseit, cselekvéseit, és eltelt 3-4 fejezet, mire visszakaptam az "eredeti" emberemet, de addigra már elmúlt az izgalom, azt se tudtam, hogy hol jár a történet.

A főszereplők egyébként karakteres, érdekes személyek. Ha most nem nézem a mellékszereplőket, akkor igazi jó egyéniségeket kaptam a könyvben. Parkert és Mrs Ross-ot bírtam a legjobban, Mr. Moody elég ellenszenves volt, a többi szereplő pedig mondjuk úgy felejthető. Mrs Ross "előző életébe" betekinteni izgalmas volt, azok a részek nagyon tetszettek.

A "krimi" szál nem túl erős, amolyan lágyan fut végig a történeten, hiába is áll a középpontban a fiú utáni keresés. 

De hogy ne csak rosszat írjak: A tájleírás gyönyörű volt. Nem sokszor találkoztam még ennyire elképzelhető, élethű és bámulatos tájleírással. Annyira jó volt a puha, ropogós hóról olvasni, miközben ha kinéztem az ablakon én is a havat láttam. A szereplőket súlytó hideget is el tudtam képzelni, sokszor még a meleg szobában is átfutott rajtam a hideg, annyira jól fogalmazott az írónő. Szerintem egy ennyire tökéletes táj- és időjárás leírású könyvet bűn nem télen a hidegben olvasni:)

Összességében nem volt rossz, a főszereplők jók, érdekesek, az események befogadhatóak, kicsit olyan, mint amikor az ember félálomban néz egy filmet: sodródik vele és nem figyel az apróságokra, egyszerűen csak mennek a dolgok maguktól.

Értékelésem: 4/5

Cassandra Clare: Csontváros

Nagy reményeket fűztem ehhez a könyvhöz - és meg kell mondjam, hogy nem kaptam azt, amit vártam. Kétségtelenül jó könyv, nem mondanám rossznak, sőt - de valahogy nem úgy jött össze ahogy szerettem volna. 

A történet: 

" Amikor a tizenöt éves Clary Fray elindul a Pandemonium nevű New York-i klubba, aligha számít rá, hogy egy gyilkosság tanúja lesz - amit ráadásul három, különös tetoválásokkal borított és bizarr fegyverekkel hadonászó tinédzser követ el. A holttest aztán eltűnik a semmiben. Nehéz kihívni a rendőrséget, ha a gyilkosok mindenki más számára láthatatlanok, és semmi - még egy vércsepp sem - bizonyítja, hogy egy fiú meghalt. De fiú volt-e az áldozat egyáltalán? Így találkozik Clary először az Árnyvadászokkal, akik azért küzdenek, hogy megszabadítsák a földet a démonoktól. Közülük való az angyali külseje ellenére igazi bunkó módjára viselkedő Jace is. Clary egyetlen nappal később, akarata ellenére már bele is csöppen Jace világába: édesanyja eltűnik, őt magát pedig megtámadja egy démon. De miért érdekelne egy démont két olyan hétköznapi mondi, mint Clary és az édesanyja? És hogyan tett szert Clary egyszer csak a Látásra? Az Árnyvadászok tudni szeretnék... Cassandra Clare lendületes, sziporkázó és végtelenül lebilincselő regénye szórakoztató, vad utazásra viszi az olvasókat, akik azt fogják kívánni, bárcsak sose érnének az út végére." 

A szereplők: 

Clary a könyv elején nagyon idegesítő. Azt hiszi, hogy körülötte forog a világ, mindenhol csak ő van, ő mindent tud. Már kezdek hozzászokni a hisztis tinilány főszereplőkhöz, úgyhogy annyira azért nem zavart. Szerencsére (mint ahogy a legtöbb hisztis tinilány főszereplős könyv esetében) ez elég hamar lemegy róla. A végére már egészen szimpatikus lett. Nem vagyok oda az olyan könyvekért, amikben tinilányok a főszereplők, pont ezen ok miatt. Ha a könyv végére igenis normális és végiggondolja mielőtt beszél és nem kap hisztirohamot, akkor a könyv elején miért kell pont az ellenkezőjének lennie? 

Luke a kedvenc karakterem. Akárhogy próbálták a történet során néhol bemártani, sehogy se sikerült ellenszenvet éreztetni vele kapcsolatban. Kimondottan jó karakter és a legjobb benne az, hogy nem változik a karaktere a történet során. 

Jace, Valentine és Hodge karaktere számomra a legnagyobb csalódás. Mire megfogalmazódik egy kép az emberben róluk, a következő fejezet szétrombolja és egy teljesen más képet állít be. Ezt nagyon nem szeretem. Értem én, hogy változnia kell egy embernek az események hatására, de ne már, hogy egyszer jó aztán rossz, aztán bocsi mégis jó és a végére akkor is rossz. Miért nem lehet egy komplett képet kialakítani egy szereplőről és azt végigvinni? 

Vélemény: 

Mindezek ellenére nem tudom azt mondani, hogy nem tetszik. Az alapsztori nagyon jó, egész szépen felépített, egységes egész. Nincsenek benne ide-oda ugrálások, vagy követhetetlen szálak. A könyv feléig ugyan egy kissé unalmasnak találtam, de a vámpíros résztől a végéig nagyon jó és izgalmas volt. Végre egy könyv ahol nem a vámpírok a főszereplők meg a velük harcoló vérfarkasok. Sőt kimondottan szimpatikussá váltak ezen könyvben számomra a vérfarkasok, pedig nem igazán vagyok oda értük egyik könyvben sem. Clary és Jace "sorsa" nagyon bosszant, az a másik amit nagyon nem kellett volna.... 

Összességében: A karaktereken van mit javítani, a történet bizonyos részein szintúgy. Ami kiemelkedő az a fantáziavilága, a lények, eszközök, és egyéb varázslatos dolgok valamint a megteremtett, megálmodott világ, amiben játszódik a történet. 

Értékelés: 4/5

Delphine de Vigan: No és Én

Megrázó és szép! Először nem akartam elolvasni. A fülszöveg a felét se adja vissza annak, amilyen élményeket ad ez a könyv. Fülszöveg alapján nem olvastam volna el. A lelkem mélyéig meghatott ez a könyv, és nagyon örülök, hogy mégis az elolvasása mellett döntöttem, DE én nem vagyok képes egy ilyen drámai könyvet egynél többször elolvasni. Ez nem a könyv hibája, csak én védem a lelkemet ezzel. Egyszer azonban mindenkinek el kell olvasni egy ilyen könyvet. 

A történet: 

A főszereplő Lou egy tizenéves lány, aki a koránál sokkal érettebb. Nem érti meg őt a világ, és ő se érti a világot. Találkozik egy hajléktalan lánnyal No-val és szoros barátság alakul ki közöttük. Arra áldozza az idejét és életét, hogy No-n segítsen. Megtalálja a lelki társát benne, azt aki megérti, aki boldoggá teszi. Lucas-val (akibe titokban szerelmes) mindent megtesznek a lányért. Vajon sikerül kibillenteni őt az eddigi életéből? Meg lehet változtatni egy előre megírt sorsot pusztán jóindulatból? 

A szereplők: 

Én No -ra haragszom. Elkönyvelte, hogy az élete semmit se ér, ő egy senki és bármit csinál, minden csak kudarcba fullad. Amíg küzd magáért, a Lou-val való kapcsolatáért addig nagyon szerettem őt. Jó olvasni, ahogy el akar távolodni eddigi életétől és küzd a jobb létért. De amint újfajta kihívások elé állítja az élet (munka, szigorú főnök), megint kicsúszik a lába alól a talaj. Visszasüllyed ugyanabba a magányba és világba, ahonnan Lou megpróbálja kimenteni. Látszik, ahogy egyre süllyed és olvasás közben annyira szurkoltam hogy jaj csak el ne rontsa, hogy boldog vége legyen. Kapaszkodik Lou-ba, de ő semmit nem tesz azért, hogy megváltozzon az élete. 

Lou részben még naiv (amit ő nagyon jól tud), de másik része egy erős, akaratos, kitartó személy. Elhiszi, hogy jobbá tudja tenni mások életét. Nem törődik a szülői intelmekkel, az iskolatársak beszólásaival, mások nem tetszésével: szilárdan kitart a véleménye mellett. Akármit megtenne No-ért, az életét, az otthonát is feláldozná érte...csak kérdés, hogy vajon No is ugyanezt megtenné- e érte. A válasz egyszerű: nem. Lou elhitte, hogy a barátságuk megingathatatlan, mert végre megtalálta az egyetlen embert, aki mellett boldog és felhőtlen tud lenni. Nem csak No-nak volt szüksége rá, hanem pont ugyanannyira neki is szüksége volt No-ra. Mindkettőjük életéből hiányzott valami, ami a másiknak megvolt. Ezért is szerették ennyire egymást. 

Lucast nem tudom hová tenni. Egyik oldalról lázad és nem érdekli semmi sem, másik oldalról viszont odatette magát No megmentése érdekében. Talált valami, valami célt, amiért érdemes volt küzdenie. A végén azonban megmutatkozott, hogy amint terhessé vált neki No-t gondozni, máris felülkerekedett rajta lázadó énje, és ha cserben nem is hagyta, de már nem küzdött érte olyan odaadással, mint Lou. 

Vélemény: 

Ahogy olvastam a könyvet először nem tetszett. Az első pártíz oldal nagyon nehezen ment. De amint No beköltözött No-ékhoz szinte pillanatok alatt végeztem a könyvvel. Magával ragadott. Annyira nehéz beszélni az érzéseimről. Egy űr maradt bennem a könyv után. Egyrészről fáj az, hogy olyan mindennapos problémát vet fel, mint a hajléktalanok sorsa. Másrészt ott van Lou naivsága és No kitartásának hiánya. Végig szurkoltam nekik, szinte féltem továbbolvasni egy-egy fejezetet, hogy csak nehogy azt olvassam, hogy No elrontott valamit. Amikor bekövetkezett akkor pedig olyan szépen és fokozatosan lett vége. Hiányoltam No életének folytatásáról szóló részt, valamint azt, hogy Lou hogy élte meg No elvesztését. Jó volt látni a közöttük lévő barátság felemelkedését, csúcspontját és végül az elválást. Legjobban azonban Lou fájdalmának leírása tetszett. Annyira élethűen és szívbemarkolóan tudja leírni az írónő ezeket az érzéseket, hogy teljesen meghatja az ember szívét. Elhiszem neki, hogy jó vége lesz, együtt küzdök Lou-val No-ért, és együtt tesszük meg a mindennapi lépéseket...azért, hogy egyszer elfogyjon minden, és minden visszatérjen a régi kerékvágásba. De egy ilyen élmény után semmi sem lesz a régi. Lou felnőtt a könyv végére. Megtanult küzdeni magáért, és az álmaiért. 

Értékelés: 4/5

Jay Asher: Tizenhárom okom volt...

A könyv egy csere útján került hozzám. Sokat szemezgettem vele, hát végül belevágtam. Olvastam róla rosszat és jót is, kíváncsi voltam, hogy nekem mi lesz a véleményem róla. 

A történet: 

Clay a tizenéves fiú egyik délután egy furcsa csomagot talál az ajtó előtt. Kibontva kazettákat talál benne. Nem érti, hogy mik ezek a kazetták és legfőképp ki küldhette. A kíváncsisága legyőzi és belehallgat a kazettákba, ahol Hannah egy volt osztálytársa mesél. Elmeséli az életét, az érzéseit, de legfőképpen arról beszél, hogy tizenhárom oka volt arra, hogy öngyilkos legyen. 

A szereplők: 

Clay nekem nagyon unszimpatikus személy. Az első pillanattól kezdve nem szeretem. Fiú létére nagyon nyámnyila és nyavalygós. Ellop egy walkmant, holott kölcsön is vehetné, majd letagadja, amikor nyilvánvaló, hogy ellopta. Noha ez csak egy apróság a történetből, de nem értem, hogy miért kellett úgy megírni ezt a részt, hogy ellopja és nem kölcsönveszi. Éjjel fel-alá mászkál és úgy csinál, mintha világvége lenne. Órákat görcsöl hogy úúúúristen ő rajta van a kazettán és most mi fog történni. A végén kiderül, hogy egy majdhogynem jelentéktelen dolog miatt szerepel rajta, de akkor ennyi hiszti után legalább valami nyomós oka legyen, hogy a kazettákon szerepel. Nem szeretem az ennyire érzékeny férfiakat. Sajnálom, ez a karakter egyáltalán nem jött be. Ha pontoznom kéne még fél pontot se adnék rá. 

Ezzel szemben Hannah nagy kedvencem. Imádom ezt az egészséges iróniát, ami csöpög a szavaiból. Mindig is az ironikus, kissé már pökhendi és lenéző karakterek a kedvenceim. A tizenhárom okból ugyan egy se elég nyomós indok egy öngyilkossághoz, viszont azt el hiszem, hogy ezek egy tinilány életében sérülést hagyhatnak. 

Vélemény: 

Clay-es részét nem fejtem ki jobban, lényeg, hogy ez a könyv legrosszabb része. Ami viszont nagyon tetszik, az a magány és a be nem illeszkedés ténye. Az, ahogy Hannah küzd az elfogadásért, ami sosem adatik meg neki. Titokban ugyan mindenki csodálja egy picit, de valahogy a felszínen mindenkitől csak bántást kap. Nem olyan könnyű ezt feldolgozni. A könyv mellett szól még a gyönyörű borító, amiben a Könyvmolyképző nél nincs hiány. Azt hiszem az egyik legszebb borítókat tervező kiadó. Érdemes egyébként ezt a könyvet elolvasnia a 14-17 éves korosztálynak. Összességében: Clay helyett én egy lányt írtam volna főszereplőnek. Ha egy lány átérzi a dolgokat és esetleg érzelgősebb akkor sincs vele semmi baj. Egy fiúnál egy kicsit már furcsább. Hannah az egyedülléte miatt - vagy épp ennek ellenére - nagyon jó megfigyelő, és pontosan leírja a körülötte történő dolgokat..megváltoztatni ugyan nem tudja...amit nem is igazán tudok, hogy miért. Kazetták, és a naplószerű leírás ötlete tetszik, a Hannah-Clay élete párhuzamos leírással csak az volt a gondom, hogy nem mindig tudtam, hogy éppen hol járok. Ha nagyon belemerültem akkor nem mindig tudtam váltani a 2 történetszál között. 

Értékelés: 3/5

Polly Shulman - Rajongás

Mostanában nagyon rákattantam az antikolásra (tehát arra, hogy felesleges szabad időmet a városunk egyetlen antikváriumában töltsem). Erre a legjobb társ természetesen FFG. Közös programunkból sosem maradhat ki egy kis antikolás:) Nekem el kellett telnie vagy fél évnek mire bármi hasznosra leltem, de jó volt minden alkalommal betérni egy kis poros helyiségbe sok-sok könyv mellé. Egyik délelőtt is épp meglátogattam kedvenc, bár kissé morcos antikos néninket, amikor rábukkantam erre a könyvre. Forgattam, nézegettem, majd egyszer csak magamhoz szorítottam és megvettem. Egész délutánig azon gondolkoztam, hogy vajon megérte-e megvennem. Gondoltam lesz ami lesz, elolvasom, ha nem tetszik akkor max továbbadom. Így aztán hétvégén nekiálltam és másfél nap alatt kivégeztem:) 

A történet: 

Adott két 16 éves barátnő Julie és Ashleigh. Julie a visszafogottabb, minden tettét átgondolja, uralja az érzelmeit, Ashleigh pedig a lázadozó, kicsapongó, meggondolatlan. Az alaptörténet a következő; Ashleigh mindig rajong valamiért vagy valakiért, és ezen hóbortjába rángatja magával legjobb barátnőjét Juliet. A lány pedig csak tűr és tűr és reméli, hogy barátnője legújabb hóbortja minél hamarabb elmúlik. Ashleigh, ha kell akkor egész nap ül egy bolt előtt, mert kedvenc együttesének koncertjére ingyen jegyet osztogatnak, vagy akár édességet gyárt, árkot ás stbstb. Na és persze minden hóbortjába belerángatja Juliet.Rajongásának legújabb tárgya Jane Austin Büszkeség és balítélet c könyve. Természetesen ehhez tartozik a megfelelő beszédstílus és öltözködés is. Nem hajlandó nadrágot viselni még az iskolában sem, továbbá eltervezi, hogy az igaz szerelmet keresve besurrannak egy alapítványi bálra, ahol aztán meglelik a hőseiket. A történet innentől bontakozik ki. Természetesen meg is találják a hősöket, akik megmentik a hölgyeket egy gonosz gyíktól:) Kibontakozik egy szerelmi négyszög, bár először inkább háromszög és a vége hepiend. 

Szereplők: 

 Julie a határozott, aki mindig tűr, aki szó nélkül megteszi azt, amit mások elvárnak tőle, legyen szó édesanyjáról, apjáról vagy akár mostohaanyjáról. Sosem lázad, mindent elfogad. Előtérbe helyezi mások érzéseit a magáénál. Amikor a régi plátói szerelmébe beleszeret Ashleigh akkor is inkább megpróbálja elfelejteni, mintsem a barátságukat kockára tenni. Inkább fagyoskodik a szobájába ha anyja lejjebb tekeri a fűtést, mert tudja hogy nincs túl sok pénzük. Iskola melletti tevékenységeket vállal csak az apja kedvéért, hiszen "ez beszámít a főiskolai felvételnél". A nagy áttörés persze az, amikor Ashleigh belerángatja egy musical szerepre való jelentkezésbe és meg is kapják a szerepet. Ekkortól változik meg minden, hiszen nap mint nap kénytelen találkozni a "hőssel" Parr-ral, akibe Ashleigh is szerelmes. Julie végül úgy találja meg a boldogságot, hogy a történet végéig mindenről lemond...csak mások miatt, csak a szerettei érzései miatt. 

Ashleigh a lázadó, a meggondolatlan. Aki fenekestül felforgatja mindenki életét, aki egyszerűen csak megcsinálja amit a fejébe vesz, még ha veszélyes akkor is. Nem rosszindulatú, csak kíváncsi. Nem sokan szeretik, köztük Julie mostohaanyja és egy hódolója sem. De barátnőjének mindig a segítségére siet, legyen szó elfuserált randiról vagy vásárlásról a mostohaanyával. Végig úgy tűnik hogy nem figyel senkire, csak a saját érzéseit helyezi előtérbe, de a végén, amikor azért nem jön össze Neddel, mert azt hiszi, hogy Julie belé szerelmes akkor bebizonyítja hogy igenis igazi barátnő. 

Parr és Ned: Igazi lovagok, beleértve a fennkölt beszédet és a hősies megmentést is. De ez csak a látszat, a szívük mélyén pont ugyanolyan gyerekek még mint a lányok. Ők is bátortalanok és csak nem merik bevallani a lányoknak, hogy szerelmesek beléjük. Pont ez áll az egész történet középpontjába; Parr Julie-ba, Julie Parr-ba, Ashleigh Ned-be, Ned Ashleigh-be szerelmes és senki nem tudja ezt a másikról. 

Vélemény: 

 Kellemes csalódás. Én nem szeretem a romantikus se veled se nélküled történeteket. Nem jó, ha arról szól egy könyv, hogy a két főszereplő reménytelenül szerelmes egymásba és csak az utolsó pár oldalon derül ki, hogy "jé végig egymást szerettük". Bár talán ellentmondásnak tűnhet, de itt nem nyafogták végig a történetet. Egyszerűen viccesen, humorosan íródott és nem gondoltam azt, hogy már megint jön a szokásos siránkozás. Sajnos a legtöbb mai könyv erről szól, és ez elveszi a kedvem az ilyen történetektől. Nagy piros pont jár az írónőnek:) Tetszett az ellentét a mai és a Jane Austin-világa között. Bár a Büszkeség és balítéletet nem olvastam, de erősen gondolkodok rajta, hogy meg kéne tennem a közeljövőben.Összességében jó volt, valószínűleg elolvasom még többször is. Jó volt egy kicsit más stílusú könyvet olvasni, mint amiket mostanában olvasok. Örülök, hogy megtaláltam antikváriumban, mert valószínűleg egy könyvesboltba nem vettem volna meg. Szeretek kísérletezni, szeretem megtapasztalni, hogy mi az a határ amin túl már borzalmasnak tartok egy könyvet. Most ezen határ közelébe se voltam. 

Értékelésem: 4/5