Rupáner-Gallé Margó: Malom a tóparton

A könyv ugyanolyan könnyed, nyári olvasmány, mint az első részek. És én pont ezért szeretem őket. Egy egyszerű könyv könnyed stílussal, még is letehetetlen.

A fülszöveg:

"Az éjszaka kellős közepén hangosan dörömbölnek a Márai-kastély kapuján. A csendháborítót Vikor Annának hívják. A középső Márai lánynak, Izadórának a legjobb barátnője volt, mielőtt az élet elválasztotta volna egymástól a kastélyban élő elkényeztetett kisasszonyt és három évvel fiatalabb rajongóját. Anna a kilátástalan nyomorból menekült egy rossz házasságba, melynek most drámai körülmények között véget kellett vetnie.

A szép Izadórát emlékek sokasága rohanja meg, s közülük van egy, melynek akár örülhetne is, ha merne: annak idején egy családi katasztrófa nemcsak Annát hozta a Kristályhegyre, hanem Vikor Dávidot, a lány lobogó hajú és lobogó lelkű szőke fivérét is, az egyetlen fiút Izadóra életében, aki iránt sosem tudott olyan közömbös lenni, mint ahogy annak idején mutatta..."

Véleményem:

A két lány, Izadóra és Dália valahogy sosem lett kedvencem, pedig a róluk szóló könyvek is nagyon tetszettek. A Malom a tóparton Izadóra könyve, ahol a megtudunk a múltjáról is egysmást. Írtam, hogy nem lett kedvencem, de azért nem tudtam úgy tekinteni rá, mint az első kötetben. Jó volt megismerni bensőségesebben az énjét, és látni, hogy tényleg sokat változott. Nagyon bírom a 4 nőt, Dália, Izadóra, Arlene és Betti igazi egyéniségek együtt pedig verhetetlenek. Igazán jó olvasni ahogy ők közösen tevékenykednek:)

Viktor Dávid és húga Anna új szereplőkként kerültek a sorozatba. Először feladták a leckét a lányoknak, hiszen a zűrösre sikeredett életüket kellett valahogy a 4 barátnőnek helyre pofozni. Mégis Annát is és Dávidot is sikerült megszeretnem a történet során. 

Igazából ismét egy nagyon jó kis történetet kerekített Margó a sorozathoz, mindig mutat valami újat, miközben fenntartja az érdeklődést, és nem laposodik el a történet. A végén azért néztem egyet, de nagyon várok egy bizonyos befejezést, szóval remélem nem kell csalódnom benne:)

Aki még nem kezdte el a sorozatot és vágyik egy könnyű, nyári, frissítő olvasmányra, mindenképpen csak ajánlani tudom.

Értékelésem: 5/5

Oldalszám: 141

Kiadó: Aba Könyvkiadó

Kedvenc jelenet: Hogy megismerhettem jobban Izadórát

Kedvenc karakter: -

Legrosszabb jelenet: ilyen nem volt

Nem szimpatikus karakter: -

Anne Nesbet: A Szalamandrás Ház titka

A könyv az első pillantástól kezdve felkeltette az érdeklődésem, olyan kis aranyos borítója van, nem lehet nem imádni:) Mikor sikerül magaménak tudnom a könyvet, nagy lelkesedéssel vetettem bele magam a történetbe.

Fülszöveg:

"Maya és kisöccse, James már a Párizsban töltött legelső napjukon valami nagyon ősi, titokzatos mágia nyomaira bukkannak. Pontosabban, az bukkan őrájuk. Furcsa ház bronz szalamandrát formázó kilinccsel; kőszobor, amely túlságosan is hasonlít Maya saját aggodalmas arcára; egy rejtélyes férfi, aki sötét napszemüveget hord, hogy eltakarja ragyogó, lila szemeit… Minden titkok mágikus középpontja egy csillogó üvegű Varázsvitrin, mely kiválasztotta magának Mayát, hogy ezentúl ő legyen az új Őrzője. Maya egy Valkó nevű barátságos fiú segítségével meglepő dolgokra bukkan

a saját családfája jól elrejtett titkai között, s miközben sorra kibogozza a szalamandrás ház, a lila szemű férfi

és a Varázsvitrin titkainak egymásba fonódó szálait, fokozatosan rádöbben, hogy talán a saját testvérét is rettenetes veszély fenyegeti. Ahhoz pedig, hogy megmenthesse, Mayának ki kell hívnia és le kell győznie Párizs mágikus alvilágát… mielőtt még túl késő lenne."

Véleményem:

Valójában egy nagyon aranyos meséről van szó, amit bátran az idősebb korosztály is olvashat és ugyanúgy élvezhet, mint a kisebbek.

Az alaptörténet nagyon jó, Mayáék elköltöznek Párizsba egy titokzatos társaság segítségével. Itt aztán nem csak az új emberekkel, új hellyel ismerkednek meg, hanem a szomszédban lakó rejtélyes szalamandrás ház titka is felfedezésre vár, nem beszélve a társaságról, akik egyre gyanúsabbak lesznek a Mayának.

Tetszett Maya jelleme, annyira élethű, emberi. Ahogy mindenen aggódik, félti a testvérét. Egyrészt sebezhető, másrészt pedig nagyon okos és bátor. A könyv végéig látványosan változik a bátortalan, idegen kislányból egy bátor lánnyá, aki tudja, hogy a sorsa elől nem menekülhet és szembeszáll azokkal akik bántják a családját.

Ami viszont nem tetszett az egyértelműen James. A cselekedetei nem állnak összefüggésben a korával. Többször kiemelte az író, hogy 5 éves, de egy 5 éves gyerek nem így viselkedik. Nagyon kettős a személyisége, mert néhol valóban egy 5 évesnek megfelelően viselkedik, de legtöbbször inkább nézném 10 évesnek és ez nem mindegy. Főleg, hogy annyiszor ki van emelve hogy ő még csak 5 éves. Lehet hogy ez másoknak apróság, de nekem nagyon fennakadt rajta a szemem minden alkalommal. Nem kellett volna ezt annyira erőltetni (kiemelve a korát) vagy eleve idősebbnek kellett volna kitalálni Jamest. Egy 10 éves fiúval főszerepben még élethűbb lett volna a szerep.

A történet szépen felépített, nem árul el előre semmit, az olvasó szinte Mayával együtt találgatja ki a titkokat. 

Szerintem ez egy tizenévesnek tökéletes olvasmány, hisz megmutatja, hogy egy kis kitartással, leleményességgel, segítő barátokkal minden és mindenki legyőzhető:)

Értékelésem: 5/5

Oldalszám: 200
Kiadó: Főnix Könyvműhely
Kedvenc jelenet: -
Kedvenc karakter: Maya
Legrosszabb jelenet: -
Nem szimpatikus karakter: James, a fentebb írt okok miatt

Laurell K. Hamilton: Micah

Nagyon megörültem amikor megtudtam, hogy az Agave kiadja Hamilton Micah könyvét. Amikor lehetőségem adódott az elolvasására, nagy örömmel vetettem bele magamat.

A fülszöveg:

"Anita Blake-et ezúttal Philadelphiába szólítja a kötelesség. Szövetségi rendőrbíró kollégája helyett ugrik be a közelmúltban elhalálozott fontos koronatanú halottkeltése ügyében. A váratlan kiruccanás azonban kihívások elé állítja a nekromantát: egyrészt az asszisztensként vele tartó Micah, a leopárdkirály tartogat számára meglepetéseket, másrészt az ősi sírkertben is elszabadulnak az indulatok… Úgy látszik, az élet még Anitának is tud újat mutatni!

A magyar rajongók által olyannyira várt Micah kisregény eredetileg az Anita Blake-sorozat 13. kötete, a Lidérces álmok és a Haláltánc között jelent meg."

Véleményem:

Eleinte nem tudtam a sorozat időrendjébe hova helyezni ezt a könyvet. Azt tudtam, hogy már korábban íródott és az utána következő részeket olvastam már, így eleinte nehezen szoktam meg, hogy bizonyos dolgok, amik későbbi kötetekben szerepelnek ebben a könyvben nem jelenik meg semmilyen formában. Értem ezalatt Anita kapcsolatait, a pasijait, szóval eleinte egy kicsit megkeveredtem, hogy most akkor hol is van ez a könyv a sorozatban.

Nagyon örültem, amikor kiderült, hogy ismét halottkeltésről fog szólni a könyv. Ezeket és a vámpíros jeleneteket szeretem a legjobban. Micah számomra ismeretlen volt, hiszen nem minden Hamilton könyvet olvastam eddig, így ő ha szerepelt is valamelyikben annak olvasására még nem tudtam sort keríteni. Viszont megkedveltem, bár nem túl sok szerep jutott neki annak ellenére, hogy a cím is az ő nevét rejti.

A könyv izgalmas, igazi hétvégi olvasmány, amin lehet izgulni és egy kicsit belepirulni. (Maradjunk annyiban, hogy meglehetősen érdekes volt a szexjelenet.)

A temetős, zombis rész volt a kedvencem, bár a túlságosan elnyújtott beszélgetés nem annyira illett egy pörgős könyvbe. Persze kiderül ennek is a miértje, de azért én már Anita helyében elvesztettem volna a türelmemet és odapirítottam volna a védőügyvédnek:)

Két bánatom van a könyvvel kapcsolatban: túl rövid és túl hamar vége van a temetős jelenetnek. Mintha elvágták volna a sztorit. Ugyan már, egy Anita Blake nem teheti meg hogy elájul és ezzel befejeződik a harc. 

Szerettem olvasni ezt a könyvet, jó a szállodás rész is, meg tudtunk egy kicsit többet Micah-ról és az ő titkairól, belső démonairól is. 

A rövidsége miatt inkább egy novellának nevezném, de mindenképp dicséretes, hogy kiadásra került magyarul is. Mint Hamilton rajongó kérdés se volt, hogy ennek a könyvnek is a gyűjteményem között kell szerepelnie. 

A borító gyönyörű, és ezt már szinte minden Agave könyvnél leírom, de egyszerűen bámulatos borítókkal adják ki a könyveiket.:)

A könyvet és a türelmet köszönöm az Agave kiadónak.

Értékelésem: 5/5

Oldalszám: 192
Kiadó: Agave Kiadó
Kedvenc jelenet: temetős rész
Kedvenc karakter: Anita
Legrosszabb jelenet: zombiidézés előtti időhúzás
Nem szimpatikus karakter: védőügyvéd

Rupáner - Gallé Margó: Nászajándék Salzburgból

A sorozat első része elolvasása után, mindenképp kíváncsi voltam a folyatásra. RGM könyve egy könnyű kis délutáni szórakozással kecsegtetett, amit maximálisan meg is kaptam ettől a könyvtől. Sajnos ismét túl rövidre sikeredett a könyv, mint az első rész esetében, itt is szívesen olvastam volna még tovább:)

Fülszöveg:

"A szívdermesztő titok, melyet Arlene édesanyja egy egész életen át rejtegetett, a Márai-kastély padlásán lévő szekrény tetejéről szabályosan Dália fejére zuhan. Megfejtése érdekében a lány, valamint Pataki Gábor és a kis Emma hármasban indulnak az osztrák Alpok felé. Az esemény fenekestül forgatja fel a kastély lakóinak életét. Dália és a felesége halála miatt megkeseredett Gábor ettől kezdve, persze, nemcsak autón száguldozik a Kristályhegy és Tihany, valamint Bécs és Salzburg között, hanem érzelmi hullámvasúton is robog. A Nászajándék Salzburgból Dália regénye, egyben folytatása a Lányok a kastélyból című kötetnek, melyről egyik méltatója azt írta, hogy „ez a könyv üde, mint egy csokor virág”. Új könyvében RGM emellett olyan sorsfordító meglepetéseket is tartogat olvasói számára, amilyeneket csak a műfaj legjobbjai képesek kitalálni. Ez esetben azonban kitalálni sem kellett őket, mert, mint a hartai írónő vallja: „az én történeteim maguk írják magukat”."

Szereplők:

Dália eleinte nem volt túl szimpatikus, de ezt betudtam a Lányok a kastélyból való indulásának. Tudom, közben megváltozott és jó barátnők lettek Arlene-nel, de valahogy akkor se tudtam őt megszeretni. Így eleinte nem is örültem, hogy az ő önálló történetét olvashatom. Aztán az olvasás során egyre inkább kezdtem megkedvelni és a végén már kifejezetten örültem, hogy nem csak Arlene és Leon történetéről szól a könyv. Ezek után kíváncsian várom Izadóráról szóló részt, sőt remélem még Bettiről is tartogat valamit az írónő:)

Pataki Gábort ezzel szemben időnként annyira seggbe tudtam volna rúgni. Van egy gyönyörű, cserfes, életrevaló kislánya, egy lány a szomszédságból (Dália), aki imádja a lányát és mindent megtenne érte, erre ahelyett, hogy értékelné inkább csak bántja Dáliát is és közvetve persze Emmát is. Ettől persze csak még inkább szurkoltam nekik, de nem tudom, hogy én egy ilyen helyzetben mit csináltam volna Dália helyében, mert szörnyen bosszantó ember Gábor. Azt hiszem az ilyen férfitípus lehet Margó kedvence (akár még ha csak a könyvek lapjain is), hiszen Leon is hasonlóan viselkedett Arlene-nel az első könyvben:))

Emmát imádtam, ő volt a legjobb:) A másik három lány, Arlene, Betti és Izadóra most a háttérbe vonultak, nem sok esemény történt velük, pedig szívesebben olvastam volna a négy lányról (Dáliával együtt) többet. 

Véleményem:

Pont olyan szórakoztató és pihenést nyújtó, mint a Lányok a kastélyból. A történet kreatív, Arlene "eltitkolt" édesapja utáni keresés igazán érdekes vonalon indította el a történetet. A szereplők abszolút szerethetők, Leonnak végre megjött az esze és előjött a kedves és aggódó személyisége. Van egy olyan érzésem, hogy a folytatásban már Gábor is ezt az oldalát fogja mutatni Dáliával az oldalán:) 

Örömmel olvastam, és olvastam volna még szívem szerint tovább is, de túl hamar vége lett:)

A borítója gyönyörű, bár én a zöldre szavaztam anno a borítószavazáson, és egy kicsit bántam is, hogy nem a zöld nyert. Így élőben nagyon szép a kék is.

Nem tudok semmi más konkrétat írni, mert egy egyszerű, szórakoztató könyvről van szó. Felesleges lenne beleerőltetni bármi fontos világmegrengető jelentést, mert nem azt a célt szolgálja.

Mindenkinek ajánlom, hogy olvassa el, tényleg kikapcsol és olyan jó érzést hagy maga után az emberben.

Értékelésem: 5/5

Oldalszám: 149
Kiadó: Aba Könyvkiadó
Kedvenc jelenet: -
Kedvenc karakter: Emma
Legrosszabb jelenet: -
Nem szimpatikus karakter: Gábor, amikor olyan bosszantóan viselkedik

Lauren Oliver: Mielőtt elmegyek

Nem is tudom, hogy hogyan figyeltem fel a könyvre, vagy hogy mi fogott meg első pillantásra benne. Egy kicsit nehezen is álltam neki. A téma nem átlagos, és én még nem olvastam ehhez hasonló témájú könyvet. Először egy kicsi féltem, hogy egy napot hétszer újraolvasni unalmas lesz, de szerencsére egyáltalán nem így történt. 

A fülszöveg:

"Mi lenne, ha csak egy napod volna hátra? Mit tennél? Kit csókolnál meg? És mire lennél hajlandó azért, hogy megmentsd a saját életedet?

Samantha Kingstonnak mindene megvan: övé a világ legjobb pasija, a három legtutibb barátnő, valamint egy igazán kitüntetett helyzet a Thomas Jefferson Gimiben – a menza legjobb asztalától kezdve a legideálisabb parkolóhelyig. Február 12. péntek csak egy újabb napnak ígérkezik irigylésre méltó életében.

De végül kiderül, hogy a legutolsó.

Aztán kap egy második esélyt. Tulajdonképpen összesen hét esélyt kap. Egy elvarázsolt héten keresztül mindennap újraélheti élete utolsó napját, és kibogozhatja a halála köré fonódott rejtélyeket. Közben arra is rájön, mekkora a valódi értéke mindannak, amit elveszíthet."

Véleményem:

Én imádtam a 4 barátnőt. Lindsay, Ally, Elody és Sam egyaránt a kedvencem lett. Hiába mutat rá sok hibájukra a könyv, mégis annyira életszerűek, annyira valódiak, hogy egy kicsit mindenki magára ismer bennük (vagy titokban szeretne valamelyik lány életébe lépni).

Sam szerintem tökéletes főszereplő volt. Kifejezetten tetszett, hogy ahogy haladt előre a történet ő egyre inkább változott, egyre jobban látta be a hibáit, és törekedett arra, hogy megoldja ezt a furcsa helyzetet, amibe került. Szerettem, hogy mindig nevetett, hogy szerette az életét. Nem baj, ha voltak hibái, mert kinek nincsenek? Az eseményekhez fűzött utólagos kommentár is nagyon jó ötlet volt az írónőtől, olyanná tette az egész könyvet, mintha valaki más mesélné.

Talán a legnagyobb tanulság a lányok életéből az, hogy senkinek se tökéletes az élete, hiába is mutatja kívülre azt. Hogy lehet, hogy egy olyan dologért irigyelünk valakit, ami csak egy megjátszott kép, nem is valós.
A lányok élete tényleg irigyelni való ha csak kívülről nézzük. Jó volt egy kicsit belülről is látni az életük apró mozzanatait és gondolataikat.
Emellett nem feledkezhetünk meg arról sem, amit ez a könyv határozottan sugall: milyen egyszerű egy másik ember életét tönkre tenni néhány valótlan váddal. Mennyire gonoszak és undokok tudnak lenni a fiatalok, és  adott esetben mennyire csak a külsőségere adnak.

Tetszett, hogy még ha nem is vidám téma került a történet középpontjába, mégis végigkísérte az eseményeket a vidámság, a csajos csacsogás. Jó volt végigkövetni Sam szemszögéből az eseményeket és azok változását, az első megdöbbenéstől kezdve Sam megváltozásán át a végső megoldásig. Közben végig ott maradt a vidámság, és az őszinte barátság. 

A befejezéssel viszont nem értek egyet. Sam a végére mindenkit megmentett, csak önmagát nem tudta? Tényleg ekkora hibát követett el, hogy ezt érdemelte? Szerettem azt hinni a történet olvasása során, hogy minden folytatódik a rendes kerékvágásban. Talán túl sok fantasyt olvasok mostanában...

Szerintem pl Lindsay jobban megérdemelte volna ezt a sorsot, ő nagyobbakat hibázott. 

Tetszett a helyszín, hogy egy középiskolában játszódik a történet.
Érdemes elolvasni a könyvet, sok igazság megjelenik benne. Nagyon sok hasznos gondolat van benne sok igazságtartalommal. 

Értékelésem: 5/5

Oldalszám: 415

Kiadó: Ciceró Könyvstúdió

Kedvenc jelenet: amikor Sam a húgával tölti a napját

Kedvenc karakter: Sam, Lindsay, Elody, Ally 

Legrosszabb jelenet: -

Nem szimpatikus karakter: Rob

Benedek Szabolcs: A vérgróf

Kezdeném azzal, hogy nagy-nagy meglepetés volt számomra ez a könyv. A fülszöveg alapján egyáltalán nem erre számítottam. A történet közben sokszor untam magam, viszont a vége akkorát ütött, hogy teljesen megsemmisülve néztem magam elé, miután végeztem. No de ne szaladjunk ennyire előre.

A fülszöveg:

""Mindig esténként tűntek elő, néha csapatosan, többnyire azonban egyedül. Hogy pontosan hogyan és mikor érkeztek, arról senki nem bírt megbízhatót mondani. Volt, aki azt állította, hogy ugyanott laknak, amerre dolgoznak is, napközben alszanak és megbújnak valamelyik bérkaszárnya zugában, s csupán napszálltakor merészkednek elő. Mások akár meg is esküdtek volna rá, hogy a város egy másik fertályából jönnek és szekéren hozzák őket...

Most is csak annyit lehetett tudni, hogy megint meghalt közülük az egyik."

A székesfőváros utcáin arat a halál: a rendőrség elképzelhetetlen brutalitással meggyilkolt prostituáltak holttesteire bukkan szerte a városban, a Városligettől kezdve az előkelő Ó utcai bordélyon át egész a ferencvárosi munkásnegyedekig. 1910-et írunk: az újabban már villanyfényben úszó Andrássy úton még egymást kerülgetik a konflisok és az automobilok, a legendás kávéházakban pedig Ady Endre és Molnár Ferenc társaságát keresik a szépreményű költők és hírlapírók. Ezzel egy időben pedig különös vendég érkezik Budapestre, hogy néhány hónapi rejtőzködés után egyszerre csak az előkelő szalonok és úri társaságok kedvencévé váljon: Saint-Germain grófja, aki egyenesen Rákóczi fejedelem leszármazottjának mondja magát, és a világtörténelem legkülönbözőbb korszakaiból származó történeteinél csak a szokásai különösebbek. Éjszaka él, akárcsak a város, és még soha, senki nem látta enni…"

A szereplők:

Kimondottan tetszett, hogy több szálon futott a történet, habár eleinte rendesen belekeveredtem, hogy akkor most ki kinek a kicsodája és akkor hogy is vannak a szálak? Aztán persze mindenki mindenkit megismert és szépen kialakult egy közös ismeretségi kör - ekkor már helyre került bennem is, hogy ki kicsoda.

Etelka volt a kedvenc, egyszerre elvont és talán egy kicsit tényleg "bolond", ahogy a többiek gondolják róla. Mégis az ő érzései tetszettek a legjobban. Egyébként is nagyon tetszik, ahogy a szereplők gondolatai megjelennek, nagyon aprólékos és teljes mértékben kidolgozott. Etelka volt a legjobb, ahogy játszott a férfiakkal és mégis mindent elért, amit kitűzött maga elé - még ha nem is olyan úton, ahogy azt egy úri hölgyhöz illik. 

Titusz volt számomra a másik különc. Bevenni azt a sok mesét, amit a gróf elmondott neki? Úgy, hogy közben egyszer sem kételkedik? Mindenesetre nagyon bátor és törekvő személyiség. Nem volt vele bajom, bár nem is lett kimondottan kedvenc. Etelkával való viszonyában viszont volt valami olyan, ami egyből megfogott - szívesen olvastam ezeket a részeket.

Ervin és Sára szálat is szerettem. Sára szegény egyszerűen csak szerencsétlen, rossz helyre született, és egyszerűen mindig rossz helyre került egész életében. Iránta inkább sajnálatot éreztem. Ervin kitartó, szintén bátor, végül is eléggé megkedveltem. Amit aztán az író vele csinált a könyv végén? Az valami b.romi jó:)) Én annyira, de annyira meglepődtem, hogy majdnem leestem az ágyról olvasás közben. 

Mindezek szereplők mellett természetesen a Gróf urat sem hagyhatom ki. Végig titokzatos és rejtélyes volt és szentül meg voltam győződve arról, hogy ez a szál (már mint maga a vámpír-sztori) már nem tartogathat számomra újat. Erre akkora csalódás (pozitív értelemben) ért, hogy még a szavam is elállt.

A gróf meséi viszont elég unalmasak voltak:)

Véleményem:

Nem tudom, hogy emiatt haragudjak-e Benedek Szabolcsra vagy épp imádjam:) Ki vagyok akadva, hogy ennyire meg tudott lepni, hogy ennyire titokban tartotta ezt a nagy csattanót.:)

Az tény, hogy ilyen hatalmasan jó befejezéssel nagyon ritkán találkoztam.

Ami viszont nem tetszett, az a túl sok leírás. Amíg a szereplők érzéseinek hosszú leírása jó volt, hiszen így jobban megismerhettem őket, az egyéb leírásokat eléggé untam. Néhol vontatott volt és nem tudtam mit kezdeni a szó szerint több oldalas leírásokkal. Jobban szeretem a párbeszédeket, kimondottan vártam is őket.

Mint már írtam, kimondottan tetszett, hogy több szálon futott a történet. Hihetetlen fejezet befejezések voltak, volt amikor muszáj volt előre lapoznom, hogy megtudjam, hogy mi lesz annak a történetszálnak a folytatása. A lehető legizgalmasabb részeknél váltott más szereplő szemszögébe:)

A fülszöveg és a témabesorolás (Thriller, horror) nem azt ígéri amit nyújt, de én ezt cseppet sem bánom.

A borító gyönyörű és maga a kivitelezés, a nyomtatás, az hogy nincs benne elgépelés vagy értelmetlen mondat is nagyon tetszett.

Összességében határozottan pozitív meglepetés volt a könyv. Még ha néhol vontatottnak is éreztem, összességében imádom és minden elismerésem, hogy ennyi elolvasott vámpíros könyv után (meg amúgy is olyan sok olvasott könyv után) még mindig meg tudott valaki lepni.

Értékelésem: 5/5

Oldalszám: 472

Kiadó: Libri Könyvkiadó

Kedvenc jelenet: a befejezés

Kedvenc karakter: Etelka

Legrosszabb jelenet: Gróf élménybeszámolói

Nem szimpatikus karakter: ilyen nem volt

Rupáner - Gallé Margó: Lányok a kastélyból

Először is kezdeném azzal, hogy csak a könyv végi kis szösszenetből jöttem rá, hogy magyar írónőről van szó. Szánom-bánom, hisz mindig csak átfutottam az írónő nevét, nem olvasva végig így aztán nem tűnt fel. No meg aztán nem is egy tipikus magyar névről van szó. Szóval ezt tisztázva még nagyobb érdeklődéssel vetettem bele magam a könyvbe, hiszen nem sok magyar írótól, írónőtől olvastam még könyveket. Újdonság volt még számomra emellett maga a műfaj is, tisztán romantikus könyvekkel sem gyakran hozott még össze a sors.

A történet:

"A gazdasági válság az Angliából hazatért Arlene Harris vállalkozását sem kíméli. A lány ezért kénytelen rég nem látott, dúsgazdag nevelőapjához fordulni, aki furcsa feltételeket szab ahhoz, hogy a lányok – Arlene és két féltestvére – hozzájussanak pénzéhez. 
A feladat emberpróbáló, s valahányszor Arlene bajba kerül, gyermekkori szerelme, Leon mindig ott terem, hogy gúnyolódjék a „kis bajkeverőn”. 
Milyen csodákat és titkokat rejt a Márai-kastély? Hogyan boldogulnak a korábban gyűlölködő mostohatestvérek a nehéz időkben? És mi történik Arlene-nel és Leonnal? Folytatható-e a gyermekkori szerelem?"

Véleményem:

Első pillantásra a borító fogott meg. Gyönyörű, a színe valami iszonyat jó. (Szavaztam ám én is a molyos borítószavazáson, természetesen erre a borítóra, és nagyon örültem, hogy végül ez lett a végleges)

Könnyen olvasható, kikapcsol. Az elejét ugyan egy kissé gyorsnak érzem. Arlene hazatér, aztán a börtön, a kibékülés, a végrendelet, az undok nővérek és a nagy barátság. Csak úgy kapkodtam a fejemet. Lehetett volna még ezt egy kicsit nyújtani.

Nem mondom, hogy nem tudtam, hogy mi lesz a vége, de olyan jól sikerült a szerelmi szál, és annyira jó volt a nyújtása, a húzása is. Ahogy kerülgették egymást, és hol ide hol oda.. Leon viselkedése egyszerre volt gyönyörű és nagyon undok. Ez a rész annyira tetszett, ez volt talán a legjobb, ezeket a részeket vártam a legjobban. 

A szereplők egytől-egyig szimpatikusak voltak. Kevés olyan könyv van, ahol nincs olyan akit akár egy picit is de ne utálnék. Nem voltak szélsőségek, illetve ha némely viselkedésük szélsőséges is volt (olykor a Izi, Dália valamint Leon is tudott így viselkedni), összességében akkor is olyan szerethetőek és emberiek voltak, hogy nem lehetett őket nem megszeretni.

Leonban az a legjobb, hogy titokzatos és kiismerhetetlen. Arlene érzései annyira tiszták, és olyan élethű és teljes mértékben át tudtam élni a kétségeit, az érzéseit. Izi és Dália eleinte arrogánsak, viszont rajtuk sokat mosolyogtam. Betti is kedvenc, a virág- és kertimádata igazán vicces:)

Persze izgultam Arlene-ért és Leonért, szurkoltam nekik nagyon, hiszen egy igazi jó kis könyvnek muszáj, hogy happy end legyen a vége:)

A nevek egy kicsit furcsák voltak. Mármint az volt furcsa, hogy némely név igazán magyaros, mások meg nem. Nem azt mondom, hogy akkor most mindenkinek Bélának, Dezsőnek, Mariskának és Erzsinek kellett volna lenni, de pl Bella néni és Edvárd bácsi (kackac) igazán kaphatott volna valami hagyományos magyar nevet.

A könyvet kisebb nagyobb kihagyásokkal egy szuszra kiolvastam. Amikor letettem a gondolataim körülötte forogtak. Folyton Arlene jutott eszembe, így nem tudtam sok időre elszakadni tőle.

Valójában egyetlen gondom volt vele: túúl rövid.:)

Várom a folytatását!

Értékelésem: 5/5

Oldalszám: 150

Kiadó: Aba Könyvkiadó

Kedvenc jelenet: Leon és Arlene cívódása

Kedvenc karakter: Arlene, Betti

Legrosszabb jelenet: -

Nem szimpatikus karakter: -

Jurányi Zsolt: Az alvilág zsoldjában

Nem biztos, hogy mindig jó tudni az igazságot. Hogy attól könnyebb lesz, vagy bármi egyszerűbb, tisztább, jobb. Persze mindenkiben ott lakozik a kíváncsiság, hogy megismerje az élet szép és kevésbé szép oldalát, de azt ki garantálja, hogy e megismerés után bármivel is jobb lesz?
Ilyen érzésekkel álltam neki ennek a könyvnek. Nem tudtam, hogy mit fogok utána érezni, gondolni, de hajtott a kíváncsiság. Néha szeretem sokkolni magam ilyen könyvekkel, hogy tudjam, hogy semmi se az, aminek látszik. Mert igen is, sokkolt és meglepett ez a könyv. Hogy ilyenek megtörténhetnek és megtörténnek ma Magyarországon vagy a világ bármely pontján? Ez azért nagyon durva. És ez még a mondjuk úgy publikus rész. Vajon mi mindenről nem tudunk? Ami soha nem kerül nyilvánosságra?

A történet:

"A volt boszniai zsoldos Kántor Alex '95 tavaszán hazaszökik, és a pesti alvilág zsoldjába áll. Az éles eszű fiatalember hamarosan megalakítja a saját bűnöző csapatát. Zsarolás, lehúzás, behajtás - pénzük van bőven. Alex egyre följebb jut a ranglétrán, egyre bonyolultabb, kockázatosabb ügyeket old meg a pesti maffia főnökeinek. '96 tavasza már az "Alex Empire" építésének jegyében telik. Három éttermet, két játéktermet véd, egyre nagyobb tiszteletet vív ki magának az éjszaka világában. Annak, aki korrekt vele, sokszorosan fizet a jóért. Ám később, amikor rászokik a drogra, az irodája falán már ez olvasható: "Mindenki aszerint nyeri el jutalmát, amit megérdemel. Ha te ellenem kihúzod a kardod, én az enyémmel feleséged, lányod és bölcsőben fekvő gyermeked szívét szúrom keresztül."

Véleményem:

Időnként olyan volt, mintha egy regényt vagy egy film forgatókönyvét olvasnám. Pörgős és magával ragadó. Tudatosítanom kellett magamban, hogy ez az igazság nem csak egy kitalált fogatókönyv.
Gyorsan történik minden, nevek sokasága, sokszor már azt se tudtam, hogy ki kicsoda. Események, időpontok, "üzleti" tárgyalások, lerohanás, minden és mindenki szétverése, fenyegetés, zsarolás, sírás és fájdalom. Hatalmas kuszaság és mégis van benne rendszer.
Ha ennek a könyvnek csak a fele is igaz, hát már az nagyon durva. Ámulok és bámulok, mintha nem egy országban élnénk, mintha egy teljesen másik világot írna le. Most én vagyok ilyen naiv és tudatlan vagy más se tudja/meri elképzelni, hogy ilyenek megtörténhetnek, sőt megtörténnek?
Mindezek ellenére Alex nekem szimpatikus volt. Magam sem tudnám megmondani, hogy miért. Először is hihetetlenül okos és leleményes. Ahogy némely ügyet megoldott azt komolyan egy forgatókönyvíró is megirigyelné.
Egyrészt tiszteletet érdemel, ahogy az utolsókig védi azt, aki vele jót tett, akit a barátjának mond. Másrészt más emberi életet annyira semmibe vesz (és vesznek a többiek is).
A végén pedig sajnáltam Alexet. Akárhogy is ennek kellett történnie, mégis sajnálom. Kellett volna valaminek történnie, amolyan Alexos megoldásnak. Ő aki mindent elrendezett, mindent megoldott, mindenkit megmentett saját magát nem tudta.
A rendőrök és minden más hivatalos szerv kijátszása és "hülyének nézése" hihetetlen és felháborító, de egyben annyira leleményes ... a szavam eláll.
Talán a legérdekesebb és legmegdöbbentőbb, ez a szervezett rendszer. Minden kerület tartozik valaki alá, mindenki mögött áll egy hatalmasabb szervezet. Ahogy egymással harcolnak és védik egymást. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ez történik az emberek, a világ háta mögött, az utcánkban, a városunkban.
Az biztos, hogy ez a könyv egy igazán megosztó könyv. Engem elvarázsolt, sokkolt, ledöbbentett, de magával ragadott. Úgy vagyok vele, hogy hiszem is meg nem is. Inkább csak szeretném azt hinni, hogy mindez kitaláció.
A borítóban semmi bizalomgerjesztő nincs:) Bár kétségkívül illik a könyvhöz.
Annyira szeretnék egyszer az íróval találkozni és beszélgetni. Tudni, hogy ő ezen előzmények után miért írta meg a könyvet és mit gondol most, hogy mindezt megosztotta azokkal, akik sosem tudták volna meg ezeket a dolgokat nélküle?

Értékelés: 5/5

Oldalszám: 501
Kiadó: Ulpiusház Kiadó
Kedvenc jelenet: Alex extrém ötleteinek a megvalósítása
Kedvenc karakter: Alex, Tündi
Legrosszabb jelenet: a befejezés
Nem szimpatikus karakter: Tatár Zoli, de még akadtak páran

Laurell K. Hamilton: Végzetes flört

Hamilton könyvei számomra olyanok, hogy akármi is történjék bennük, akárhogy is alakuljon a történet a sorozatban mindenképp a polcomon kell lenniük. Bevallom elég sok hiányosságom van a sorozat korábbi kötetei tekintetében (bár szinte az összes a polcomon áll), mégis nem tudom megállni, hogy behozzam magam az olvasással, mindig az újabb kötetek felé kacsintgatok. Ahogy tudom pótolom a hiányzó darabokat, hogy aztán majd egyszer hosszú-hosszú hónapokra csak Anita Blake világában merülhessek el.
A Végzetes flörttel hozott össze legutóbb a sors, majd kellemes délutáni kikapcsolódást nyújtott a könyv.

A történet:

"Amikor Anita Blake, a dögös vámpírvadász találkozik megbízójával, Tony Benningtonnal, még tele van együttérzéssel. Ugyanis a férfinak nemrég halt meg a felesége, és Anita feladata az lenne, hogy a nőt reanimálja. Vagyis felélessze halottaiból.


Anita tud néhány dolgot életről és halálról, és tisztában van azzal is, mit jelent szeretni valakit. De azt is tudja, hogy amit ő nekromantaként fel tud ajánlani Tony Benningtonnak, az nem egészen az, amire a férfi vágyik. Mert az a teremtmény, akit Anita képes előhívni a néhai Mrs. Bennington sírjából, az nem a csodálatos Mrs. Bennington lesz. Sőt. Nagyon nagyon messze lesz a csodálatostól."

Véleményem:

Legelső pillantáskor meglepődtem, hisz igen kis vékonykára sikeredett a könyv - az előzményekhez hasonlítva mindenképp. A borító viszont annyira gyönyörű, hjaj de mennyire imádom én az Agave borítóit. Akárki is találja ki őket, le a kalappal előtte.
A könyvet egy délután alatt kiolvastam, ezt pedig a rövidség ill. az izgalmas, letehetetlen történet számlájára írnám.
Az eleje lassan indul, az első 40 oldal vánszorog, az éttermes jeleneten szinte szenvedtem olvasás közben. Persze így utólag a történet szempontjából van jelentősége annak a jelenetnek, de akkor olvasni elég nehéz volt.
Onnantól aztán felpörgött és meg se lehetett állni a végéig. Ismét egy jól felépített, logikus, izgalmas, néhol félelmetes sztorit sikerült összehoznia Hamiltonnak.
Annak külön örültem, hogy végre nem csak szexből állt a könyv, bizony igen az agyára tud menni az embernek amikor minden második fejezet csak erről szól. (Bár azt hozzátenném, hogy én ennek ellenére se tudom - és nem is akarom - nem szeretni Anita történeteit).
A különböző vérállatokkal kezdek megbarátkozni, nem kimondottan szeretem amikor már ennyire túlzásba viszik a természetfeletti lények különböző változatait, de itt valahogy ez is természetesnek hatott.
Anitában létező ardeur és a vele kapcsolatos minden jelenet, információ, érzés a kedvencem volt. Talán ezek voltak a legjobb részek a könyvben. Nagyon kreatívan és összeszedetten került leírásra minden vele, és úgy általában Anita világával kapcsolatos dolog.
Másik kedvencem az Anitát halottkeltésre felkérő két delikvens volt, haláli milyen szituációt sikerült a személyükhöz kapcsolódóan teremteni:)
Meglepően furcsa volt az a jelenet, amikor a véroroszlán bérgyilkos felismerte a Büszkeség és balítéletből idézett szöveget, valamint elismerte, hogy ő ilyeneket olvas.
A két bérgyilkos egyébként kevésbé viselkedett igazi bérgyilkosként, sokszor férfihoz nem méltó módon, hisztisen viselkedtek, de ettől most eltekintenék.
A cselekmény annyira ötletes és kellően abszurd, hogy nem lehet nem szeretni.
Talán a legnagyobb kedvencem mégis egy szó volt, amit Nathaniel és Jason használt, ami nem más mint a "bundabaszó". Ezen nagyot szakadtam, ha rágondolok most is elkap a nevetés.:))
Tipikus Anita Blake-es történet, nem hazudtolja meg önmagát.


Értékelésem: 5/5

Oldalszám: 162
Kiadó: Agave Kiadó
Kedvenc jelenet: temetős jelenet
Kedvenc karakter: Anita
Legrosszabb jelenet: első éttermes jelenet
Nem szimpatikus karakter: Jacob

Julie Kagawa: The Iron King - Vaskirály

A könyv mindig is mozgatta a fantáziámat, így amikor lehetőségem nyílt elolvasni, megragadtam az alkalmat és belevetettem magamat. Kezdeti nehézségek ellenére olvastatja magát, és hamar (sőt túl hamar) vége lett. Érdekes, izgalmas, leleményes, titokzatos és még egy kis szerelem is belefér ebbe a könyvbe.

A történet:

"Valami furcsa mindig volt Meghan életében; már hat éves kora óta, amikor édesapja eltűnt a szeme elől. Az iskolában sem tudott teljesen beilleszkedni… sem otthon. 

Amikor egy gyanús idegen kezdi távolról figyelni, és tréfakedvelő legjobb barátja egyszeriben a védelmezőjévé válik, Meghan érzi, hogy minden meg fog változni, amit csak ismer. 

De a valóságot álmában sem tudta volna elképzelni – hogy ő egy mesebeli Tündérkirály lánya, és egyben tehetetlen báb egy öldöklő háborúban. De idővel kiderül, mire hajlandó azért, hogy megmentsen valakit, akit szeret, vagy hogy útját állja egy rejtelmes gonosznak, akivel egyetlen tündér sem mer szembenézni… és hogy megtalálja-e a szerelmet egy ifjú herceggel, aki szívesebben látná őt holtan, semhogy közel engedje jeges szívéhez."

Véleményem:

Egy kicsit unalmasan kezdődik. Meghan kezdeti viselkedése köszönő viszonyban sincs, a későbbi önmagával (szerencsére). Nagy örömömre, azonban csak a kezdet ilyen nehézkes, miután Meghan szemét felnyitják a valóságról (Puck eredetének kiderülése nem okozott túl sok örömet - sőőt... azt úgy kihagytam volna a történetből) hamar felpörögnek az események.

Sohasohaföld (ha már ennyire szörnyű neve van) igazán izgalmas. Erről jut eszembe, határozottan nem tetszenek a nevek. Itt elsősorban a magyar fordítással van gondom. Jótündér Udvar, Kacor (bár a Kaci igazán aranyos:)) és megannyi név, ami annyira zavart. Ezek egy gyerekkönyvbe való nevek, míg ez a könyv mese és az ifjúsági irodalom határán mozog. Mesének sok, ifjúsági irodalomnak kevés (legalábbis ezekkel a szörnyű név fordításokkal).

Ennyit a negatív dolgokról, meg egyébként se tudok másba belekötni.:) Szóval a rázós kezdet után végre elkezdődnek az izgalmak. Amúgy Kacor karakterét nagyon bírtam, szintúgy, mint Ash-t, aki a kedvenc szereplőm lett. 

Sohasohaföld mint írtam már, igazán izgalmas. Élménydús eseményekkel, érdekes lényekkel sikerült feltöltenie az írónőnek ezt a világot. Szívesen olvastam volna még többet a két udvarról és a körülöttük lévő környezetről.

Meghan eleinte nagyon gyerekes, ami szerencsére megváltozik a későbbiekben. Sőt, az nem kifejezés, hogy változik, túlontúl éles váltás, ami már egy kicsit zavaró.(Ettől függetlenül nagyon örültem a változásnak). Ez az éles váltás egyébként megfigyelhető több karakter, vagy akár jelenetek esetében is. Pl. Ash a végső jelenetekben már-már félholtan hever, de amikor Meg bajba kerül mégis feláll és harcol tovább. 

Ami igazán tetszett, az maga a történet. Ahogy fonódnak a szálak, ahogy kibontakoznak az események, ahogy sodródik az olvasó a történettel. Olvastatja magát, el lehet merülni benne. Kezdeti kétkedésem hamar elfelejtődött és igazán át tudtam élni Meg kalandjait. 

A szerelmi szál nagyon jó: Puck, Meghan és Ash csipkelődései, Ash közeledése majd távolodása, Meg hajthatatlansága nagyon el lett találva és egy magasabb szintre emeli a történetet. 

Ha most eltekintünk attól, hogy mégis csak egy kitalált történet azért sok igazság megbújik a történet mögött. Legfontosabb a rohamos technikai fejlődés, amely köré felépül a cselekmény. Megjelennek a technikai újdonságok és közben szép lassan elfelejtjük, hogy honnan jöttünk, hogy kik voltunk egyszer. Elfelejtődnek (vagy talán kevésbé lesznek fontosak) a csodák, hogy megleljük a saját csodáinkat.

Szerettem ezt az ifjúsági mesét, magával ragadott. Hibái ellenére nem tudom nem szeretni. 

(A borító eszméletlenül gyönyörű)

Értékelésem: 5/5

Hidasi Judit: Április út

Rájöttem, túl előítéletes vagyok. Szinte minden könyvvel. Van egy elképzelésem, így látatlanul, aztán az esetek döntő többségében szépen megdől a bennem élő kép. Legtöbbször negatívan, azonban előfordul, hogy pozitívan.

Megmondom őszintén nem vártam túl sokat a könyvtől, gondoltam kellemes, pihentető, elalvás előtti könnyed olvasmány lesz. Hát nem.. Nem tudom hányszor esek még bele az előítéleteim csapdájába, de az biztos, hogy ismét meglepett egy könyv. Meglepett, de még mennyire.

A történet:

"A kilencvenes évek elején, a rendszerváltás kusza korszakában, egy kisvárosban találkozik először Kovács Vera és Csenger Bálint. Mohón és szenvedélyesen szeretnek egymásba, de az élet közbeszól.Tizenöt év múlva újra találkoznak, és egymás kezét fogva próbálják feldolgozni annak a régi nyárnak a tragédiáját. Helyszín immáron a nyüzsgő Budapest.

Bálint időközben felelősségteljes, de magányos orvossá vált, Vera pedig pizza futárként dolgozik, mert úgy legalább békén hagyják, és nem faggatják a múltjáról, amivel nem tud szembenézni. Vera közel tíz éve szakította meg a kapcsolatot a szüleivel, amikor is felbukkan a húga, hogy meghívja az esküvőjére. Hősnőnk pedig újra kitárja az ajtaját és a szívét: gyógyulást keres. Nincs más lehetősége.

Ezen az úton (talán neki a legmeglepőbb) de barátokra lel: itt van a szomszéd rocker fazon, aki bár egyetemet végzett, mégis kertészként dolgozik, mert így marad ideje a zenélésre; a pizzériában dolgozó bolgár szakács, aki újra megtanítja Verát az élet szeretetére és a főzés örömére; a kicsit hisztis, de gyönyörű színésznő, aki a legjobb barát lesz, és aki megmutatja Verának, hogy nőnek lenni igenis jó.

És természetesen Dr. Csenger Bálint, a gyerekkori szerelem, akivel talán újra egymásra találnak, miután minden a helyére kerül."

Véleményem:

Egy kicsit még mindig a hatása alatt állok. (Talán nem is kicsit?) Annyira elevenembe talált, megérintett.

Nagyon, nagyon jó könyv. Nem kimondottan szoktam ilyen stílusú könyveket olvasni, de ez annyira jót tett a kis lelkemnek:) 

Sajnáltam Verát, hiszen hiába, hogy sokat hibázott, sokszor tényleg csak apróságokon múltak dolgok, amiket nem vett észre, vagy magát védve nem vett figyelembe. Nekem ő szimpatikus szereplő volt. Olyan összetett lélek, meg eleve ez a könyv is egy nagyon megható és elgondolkoztató könyv, a sorsokról, a ballépésekről, a szerelemről, barátságról.

Szinte látni lehet ahogy "becsukódott" a személyisége az őt ért tragédiák hatására, valamint a kinyílás folyamata, ahogy újra "életre kel" a lány, és a személyisége, az annyira gyönyörű.

Látni azt, ahogy egy mások által tökéletesnek gondolt lánynak is vannak gondjai, hogy semmi nem az, aminek látszik. Felnőni egy burokban, a szeretet burkában és onnan kitörni, és innentől elveszettnek lenni.

Bár némely dolgot azért nem gondolok akkora tragédiának, mint ahogy ő átélte, de teljesen bele tudtam élni magam a történetbe, Verával együtt izgultam, szurkoltam neki, nekik.

Az egész könyv játék az érzelmekkel, valami csodálatos módon kifejezve minden érzést, benyomást.

A szereplők annyira szerethetőek, és egyszerű lelkek mindannyian. Igaz Bálintra néha annyira haragudtam. Persze ugye volt egy képem a "romantikus hősökről" és sehogy se akart beleilleszkedni ebbe a szerepbe. Ez nem baj, de azért néha eléggé idegesített. 

Szembetűnő az a sok fájdalom és szomorúság, ami a könyvből árad. Ez az, ami annyira szíven talált. 

De, mint itt is látszik, nem szabad feladni, nem szabad menekülni, hisz mindenhol ott a megbocsátás. Érdemes megnyílni a másik ember előtt, és máris lesz valaki, mert mindig van valaki, aki törődik velünk, és fontosak vagyunk neki.

Szeretném még olvasni Vera történetét, még tovább és tovább. Olyan jó lenne, ha nem érne véget.

A borító gyönyörű, a lapok olyan finom puhák, azonban a "Bagzó macska-e vagyok?" és ehhez hasonló helytelen kérdőszó használatra azért figyelhettek volna a szerkesztők. Találkoztam már értelmetlen nyelvtani szerkezetekkel, de ez a mondat viszi a pálmát:)

Értékelésem: 5/5

Glen Duncan: Az utolsó vérfarkas

Mielőtt belekezdtem volna a könyvbe, megnéztem mások ajánlásait, kritikáit. Nem túl sok jó véleménnyel találkoztam, így akarva, akaratlanul is negatív szájízzel kezdtem bele a könyvbe. Először beigazolódni látszott, a másoknál olvasott negatív vélemény, de aztán valami megváltozott.

Most vagy bennem vagy másokban van a hiba, de nekem a könyv kifejezetten tetszett, sőőt... a maga nemében egy igazán különleges könyvet tarthattam a kezemben.

A történet:

"Jake Marlowe nem mondható fiatalnak. Márciusban lesz kétszázegy éves, de ebből százhetvenet simán letagadhatna. Jake ugyanis vérfarkas, méghozzá egyik fajtársa balszerencsés és erőszakos halálát követően a legutolsó példány. És bár ereje teljében van, lelkileg kikezdi a magány. Eluralkodik rajta a depresszió, s már azt fontolgatja, végez magával - még akkor is, ha ezzel egy több ezer éves legendát temet el örökre. Első látásra úgy tűnik, mi sem egyszerűbb, mint véget vetni mindennek. Csakhogy két kifejezetten veszélyes társaság is üldözőbe veszi, akik eltérő okokból ugyan, de semmitől sem riadnak vissza, hogy életben tartsák Jake-et. Legalábbis a következő holdtöltéig."

Véleményem:

Amikor beleolvastam az első pár oldalba, ami másról se szólt, csak egy férfi hisztijéről, akkor egy kicsit megijedtem, hogy lám beigazolódni látszanak a rossz kritikák. Még egy kicsit talán küzdöttem is ellene, hiszen fenn akartam tartani a negatív véleményt - de nem sikerült. Nem emlékszem pontosan, hol volt az a pont ahol úgy döntöttem, hogy én bizony szeretem és szeretni is fogom ezt a könyvet.

Aminek a legjobban örültem, az maga a nyers brutalitása. Végre egy igazi, tökös vérfarkas, aki nem hisztizik (első jelenetektől most tekintsünk el), nem rinyál, nincs világfájdalom, és nem küzd a sorsa ellen. Hanem gyilkol, embereket eszik, amit még élvez is. Jó némi bűntudat persze előfordul, de lévén majd 200 éves farkasról van szó, ezeken már túlesett. Én annyira boldog vagyok, hogy végre találtam egy olyan vérfarkasos könyvet, ahol igazán szörnyeteghez, gyilkoshoz méltóan viselkedik.

A stílus egyébként nem mindenhol tetszett, le se tudnám tagadni, hogy férfi írta a könyvet. Ami nem baj, mert  nem sok fantasy könyvet olvastam eddig férfi író tollából, és ez most kifejezetten jól esett. Nagy különbségek vannak a férfi és női írásmód között - és ez ebből a könyvből nagyon jól kiderül.

Kifejezetten tetszett az is, hogy a szerelmi szál is belekerült a történet közepétől kezdve. Innentől aztán már a  romantikus horror kategóriájába került a könyv. Aztán persze egyre több romantikus szál, egyre kevesebb horror, de valahogy ez is olyan természetesnek hatott.

Én nagyon jókat nevetgéltem egyes részeken. Nem vicces jelenetekre kell gondolni, hanem vicces szóösszetételekre, akár szóviccekre. Annyira feldobta a hangulatot. Váltakoztak bennem az érzések, egyszer féltem, néhol undorodtam, aztán nevettem. 

Teljesen mást adott, mint az eddig olvasott vérfarkasos könyvek. Végre nem a tipikus tinilányoknak szóló fantasy történetet olvashattam, hanem igazi pörgős, kemény, sokszor perverz könyvet.

Külön jó pont, hogy a vámpírok is kegyetlen lények, hjaj végre egy könyv, ahol nem csillognak, rinyálnak, hisztiznek..

Az is jó volt, hogy Jake szemszögéből, egy naplóból tudhattuk meg az eseményeket. Szeretem a napló-szerű könyveket. 

A végén viszont csalódtam, ajánlom Duncan-nek, hogy találjon ki valami ütős folytatást, mert nem ér megölni a kedvenc szereplőmet.

Aki egy kis változatosságra vágyik a vérfarkas-piacon mindenképp olvassa el, mert garantálom más élményt nyújt.

Értékelésem: 5/5

Ally Carter: Görbüljek meg, ha igazat mondok

Az első rész nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet, de ettől még nem ment el a kedvem a sorozattól. Valójában örülök, hogy folytattam hiszen a két könyv ég és föld. Annyira más, annyival izgalmasabb, Cammie is egy kicsit érettebb. Végre több volt az iskolás rész, több izgalom és nem csak hiszti meg fiú ügyek.

A történet:

"Miután Cammie Morgan, a Kaméleon, kénytelen volt lemondani első barátjáról, Josh-ról, megfogadta, hogy soha többé nem sodorja veszélybe társait és az iskoláját; zavartalan félévre vágyik. De ezt könnyebb mondani, mint megtenni, ha az ember a CIA örököse és a Kivételes Ifjú Hölgyek Gallagher Akadémiájának diákja… A tanárok titkolóznak, az öreg kastélyba titokzatos vendégek érkeznek, és a Csipkebokor fedőnévről sem tudni, mit takarhat… Megtarthatja-e a lány fogadalmát? Cammie és a barátai falakon másznak át, kémkednek, hogy kiderítsék az igazságot. Bár bíznak képességeikben, ez alkalommal a Cammie szívéért és szeretett

iskolájáért folytatott harc keményebb, mint valaha…"

Véleményem:

Hát tényleg teljesen más a két könyv. Még a borítója is szebb, mint az elsőé:)

Kevesebb hiszti, több izgalom, és mégtöbb titokzatoskodás. 

Zach karaktere igazán elbűvölő. Pofátlanul pimasz, de nem lehet nem szeretni. Mindent tud és ugratja, tanítgatja Cammie-t... a kedvenc karakterem. Elképzelhető, hogy az ő jelenléte emelte magasabbra a könyv színvonalát. 

Végre igazán beindulnak az események. Titkolózás, titkos kihallgatások, elejtett félmondatok és a lányok máris akcióba lendülnek. Nem más a tét, mint az iskola megmentése. Gyűlnek a furcsa esetek, ráadásul a fiúk is egyre furcsábbak. No meg a lányok is, hiszen mégis csak egy csapat fiú költözött be a sulijukba:)

Csajos bolondságok ugyan még mindig vannak, de legalább Cammie-nak megjött egy kicsit az esze. Már nem az a hisztis liba és egy kicsit letörte az egóját Zach, ami őszintén rá is fért. 

Egy kicsit ugyan háttérbe szorultak a lányok, főleg Liz, amit sajnálok. Viszont kellően humoros és könnyen olvasható. Olvastatja magát, nem unalmas.

Szóval aki legyűrte az elsőt az semmiképp se hagyja abba, mert ebben a részben nem fog csalódni.

Értékelésem: 5/5

Sophie Kinsella: Emlékszel rám?

Sophie Kinsella neve nem volt újdonság számomra. A Boltkóros sorozatát nagyon szeretem, szóval igazán nagy elvárásaim volt ezzel a könyvvel kapcsolatban is.
Természetesen nem csalódtam, végül is nem hiába az egyik kedvenc romantikus írónőm Kinsella.
A könyvre a Boltkóros sorozat után figyeltem fel, és az egyik kedvenc helyi antikváriumomban sikerült hozzájutnom.

A történet:

"A főhős egy huszonnégy éves, lófogú, csúnyácska lány, aki egy kollégáival töltött görbe este után hiába várja, hogy barátja érte jöjjön a zuhogó esőben és hazavigye. Taxiért tülekedve megcsúszik a vizes lépcsőn és elesik. Lexi másnap kórházi ágyon ébred, és azonnal távozni akar, hisz csak a fejét verte be egy kicsit a lépcsőn. A körülötte foglalatoskodó nővér hívja a kezelőorvost, aki elmondja, hogy öt napja, egy autóbaleset után került a kórházba: sajnos alaposan átlépte a megengedett sebességet. Lexi egyik képtelen furcsaságot a másik után tapasztalja: anyját idősebbnek látja, a saját tükörképén is megütközik, olyan az egész, mint egy lidérces álom. Főleg, amikor bebizonyítják, hogy 2004 helyett már 2007-et írunk, ő pedig már nem a padlóosztályon dolgozó egyik lány, hanem huszonnyolc éves osztályvezető, gyöngyfogsorral, bombázó alakkal és oldalán egy szívdöglesztő kinézetű, dúsgazdag férjjel. Vajon hogyan került a majdnem szegénységből ilyen mesebeli körülmények közé?"

Véleményem:

Hozza az írónő a szokásos formáját: egyszerű lány belecsöppen egy teljesen más életbe, a gazdagok kiváltságok világába. Természetesen nehéz a megszokás, ami sok-sok vicces és kedves jelenettel jár.

Egy másik oldalról mutatja be a gazdagok világát: eddigi általam olvasott köteteiben kiváltság, most azonban az árnyoldal is megmutatkozik. Hiába a csillogás és a pénz, ha alapvető emberi dolgok hiányoznak mondjuk egy párkapcsolatban.

Lexi tipikus Kinsella hősnő:) Ezért (vagy pont emiatt) nagyon szeretem a karakterét. Képes belátni a hibáit és belátni a felszín alá. Rájön, hogy az élete nem az a habos-babos rózsaszín álom, amibe belecsöppent, hanem ennél sokkal összetettebb. Az igyekezete, hogy megszeressék a régi barátai nagyon sok vicces és humoros eseményhez vezet; igazán jókat lehet nevetni rajta.

Az édesanyja és húga viszont pont az ellenkezője. Nem egy tipikus mintacsalád. A végén persze kiderül, hogy igen is sok múlott a családon, a család befolyásán és hibáin, hogy Lexi így viselkedett. 

Ericet sajnálom egy kicsit. Eleinte igazán kedves fickónak tűnt, már-már hajlok afelé, hogy szándékos "megutáltatás" történt az írónő által. Kicsit éles ez a váltás, de elfogadható. A végén úgy is mindig az történik, amire az olvasó vár, szóval mondjuk úgy egy kicsit manipulálva lettem:))

A könyv rendkívül szórakoztató, el lehet vonatkoztatni az olvasása közben a mindennapi gondoktól. Azért is szeretem Kinsella könyveit, mert nem kell rajtuk gondolkodni, egyszerűen csak sodródni kell az árral és eközben biztosított a szórakozás és a happy end. Egy strandon vagy utazás alatt tökéletes olvasmány. 

A borító különösen gyönyörű, a fordítás elmegy: láttam én már rosszabbat is. A szereplők szerethetőek, tényleg mindenki bele tudja élni magát a cselekménybe. Abszolút életszerű helyzeteket ábrázol (most tekintsünk el a hirtelen belecsöppent gazdagság tényétől) pl arrogáns főnök és munkatársak, elkényeztetett lázadó tinihugica stbstb

Bele lehet látni egy kis tanítás jelleget is, hogy nem minden a pénz meg stbstb, de én inkább mint pihentető olvasmány tekintenék rá.

Értékelésem: 5/5

Darren Shan: Démontolvaj

Darren Shan Démonvilág sorozatának 2. kötete.

A történet:

Ebben a részben Kernel Fleck-kel (ez a sorozat komolyan ennyire idióta nevű főszereplő fiúkról fog szólni?:)) ismerkedhetünk meg.

Kernel egy átlagos tizenéves fiú, egy szerető családdal és egy furcsa képességgel megáldva. Kernel ugyanis titokzatos villogó gömböket lát. Hamar kiderül, hogy ő a különc, hiszen a környezetében senki se lát ilyen gömböket. Egy éjszaka aztán érdekes dolog történik: a gömbök megelevenednek. Másnap elkezdődnek a furcsaságok: egy kistesó, a szülők meglepő viselkedése, és végül a vidékre költözés. De Kernel itt is csak nehezen tud beilleszkedni. Egy vén boszorkány jóslata után, azonban feje tetejére áll a világa: egyszer csak megnyílik a kapu a Démonvilágba. A kisöccsét elrabolják, így nem marad más választása, mit utána megy az ismeretlen, vészjósló világba.

A véleményem:

Még mielőtt beindul igazán a cselekmény lehet érezni valami feszültséget a sorok mögött. Már ekkor lehet tudni, hogy borzongással teli események elé nézünk. Darren Shan ismét nem hazudtolja meg önmagát - hihetetlen történet, élénk (de még mennyire!) fantázia, és persze az elmaradhatatlan jó barátok, akik tűzön-vízen kitartanak egymás mellett.

Sokkal baljósabb az alaphangulata, mint az eddig általam olvasott Shan köteteknek. Nagyon hamar el lehet veszni benne, és nehéz letenni. Nem vagyok benne biztos, hogy való egy 10-13 éves gyereknek - pedig elméletileg ennek a korosztálynak íródott a könyv.

A démonvilág és maguk a démonok valami hihetetlenek. Ámulok és bámulok, el sem tudom képzelni, hogy hogy lehet ennyire kreatív valaki, hogy ezeket a lényeket így megalkotta.

Kernelt bírtam, mint úgy általában az összes főszereplőt a könyvekben. Helyén van az esze és a szíve. Amikor baj van, rá lehet számítani. 

Talán az egész könyvben a démonvilágban játszódó részek tetszettek. Szinte láttam magam előtt az egészet, mintha csak egy filmet néztem volna. Nagyon jó volt a világok közti utazás, alig vártam már, hogy milyen lesz a következő világ, ahová érkeznek hőseink. 

Végig volt egy olyan érzésem, hogy ez a könyv bár a sorozat 2. tagja, mégis az első kötet előtt játszódik. Úgy tűnik a gyanúm bebizonyosodott - apró kis elhintett mondatok utalnak arra, hogy ez mind időben előbb történik.

Jó volt Dervish-t is "újra" látni, de itt nekem még nem olyan szimpatikus, mint amilyen az első részben volt.

Vész herceget és a "bandája" továbbra is nagy kedvenc, komolyan mondom az egyik legviccesebb gonosz karakter, amivel eddig találkoztam. Annyira kiszámítható, és mégis meg tud lepni. Na meg amiket el tud gondolni:) Viszont a két csatlósa most se kedvenc, pláne ami ebben a könyvben történik velük.

Én megmondom őszintén teljesen meglepődtem, amikor kiderült, hogy ki a démontolvaj. Sejtettem, hogy rossz nyomon járnak, de erre nem számítottam. Bár így utólag belegondolva voltak elhintett jelek a történetben, de talán jó is így, jó volt meglepődni.

Szóval aki szereti a Vámpír Könyveket és Darren Shant az ne hagyja ki ezt a sorozatot, sorozatrészt sem.

Értékelés: 5/5

Lezsák Levente: Emerson & Tsa

A borító és a fülszöveg alapján egy nagyon jó kis könyvnek ígérkezett - pont azt kaptam tőle, amit vártam.

Nagyon aranyos, hihetetlenül humoros, igazi kikapcsolódást nyújtó meseregény.

A történet:

"Van egy ország, Mordia, ahol sohasem süt ki a nap, ahol mindig borongós az idő, és ahol az embereknek soha sincsen jókedvük. De még egy árva huncut pillanatra sem. És így megy ez már emberemlékezet óra. Egészen addig, amíg valami szörnyű dolog nem történik: IV. Burgum, Mordia királya egy reggel JOBB LÁBBAL kel fel!"

Eközben Vidóriában IV. Hugó, a király bal lábbal kel fel - ami majd ugyanolyan nagy csapás az ország számára, mint a Mordiában történtek.

Nincs mit tenni, magánnyomozót kell fogadni, nem mást, mint az utolérhetetlen és zseniális Emersont és segédjét Jonest. Az igazi problémák azonban csak ekkor kezdődnek...

A véleményem:

Azt kell mondjam, igazán levett a lábamról ez a kis történet. Pedig aki ismer tudja, hogy nagyon kevés könyvön tudok igazán, szívből nevetni és a poénokat értékelni. Ebben a könyvben nagyon sok kedvenc jelenetem volt, össze is gyűjtöttem néhány kedvenc idézetet:

"IV. Hugó, Vidória egyébként mindig vidám királya olyan kedvetlenül turkált az ételben, hogy Grillázs, a királyi főszakács már az öngyilkosság gondolatával kezdett foglalkozni, s csak többek erőszakos közbelépésének köszönhetően nem ette magát halálra."

"Minden tisztességes krimiben van egy úgynevezett Titokzatos Idegen, aki:
a.) titokzatos,
b.) idegen."

"Majd küld neki könyveket, hadd művelődjön csak, ráfér. Hiszen a múltkor is azt hitte Puskinról, hogy valami híres orosz teniszbajnok, az Anyeginről pedig, hogy egy teniszütőmárka."

"..Mert az tudvalévő, hogy a királyok megküzdenek a sárkányokkal, gonosz varázslókkal, elbánnak az országot fenyegető ellenséggel, de a feleségétől még a legvitézebb is úgy fél, mint a tűztől"

Maga a történet igazán egyszerű, de annál nagyszerűbb. Van egy alap cselekmény, amitől igazán mese egy mese (királyok, királylányok, udvarmesterek, királyi szakácsok) és ezt megfűszerezi az író egy adag krimivel és egy jó nagy adag humorral. Hát kell ennél több?

Én nagyon bírtam Emerson karakterét, hát komolyan rajta lehetett a legnagyobbakat nevetni. Ez a hihetetlen magabiztosság és fellépés...hát valami zseniális.

Különösen vicces volt a királyi udvar felbolydulása, miután olyan rejtélyes módon megváltozott a két király. Hirtelen minden a feje tetejére állt. 

Érdemes kicsit jobban megnézni a két udvart. Valójában mindkét oldalon ugyanaz zajlik le, és mégis teljesen máshogy. A bús, mogorva és sötét Mordiából szívárványszínben ragyogó ország válik hirtelen, a vidám Vidória egén pedig fekete fellegek gyülekeznek - hirtelen egyik udvar se tud mit tenni, nagyon humoros ez a fejetlenség. 

Aztán persze nem hiányozhat a királylány és a "szőke herceg" sem. Már csak egy sárkány kellene:)

Cillát, a királylányt bizton állíthatom hogy minden kislány irigyli ezután a kalandos történet után.

A rajzok nagyon tetszenek, érdemes megfigyelni őket jobban. Azok az arckifejezések?:) A szöveg nélkül is mennyit elárulnak a cselekményről. 

Bár a vége előre sejthető (mellesleg melyik mesének nem?), mégis kimondottan szórakoztató, pihentető, kellemes kikapcsolódást nyújtó, rettentően bájos és kedves kis könyv. A végén persze kiderül, hogy a gonosz mennyire gonosz, és hogy Emerson mennyire is rafinált, hogy sikerül kimásznia a kalamajkából.

Ezt a könyvet minden kisgyerek imádná:)

Értékelés: 5/5

Darren Shan: A Végzet fiai

Darren Shan Vámpír könyvek sorozatának 12. egyben befejező kötete.

A történet:

A helyszín továbbra is Darren szülővárosa. Darren miután megtudta Darius, Steve kisfiával kapcsolatos titkot, felkeresi a húgát Annie-t. A két testvérnek nagyon sok megbeszélnivalója van egymással. 

Darren barátai, a cirkusz lakói nagy bajba kerülnek: bekeríti őket a rendőrség, és egy csapat vérszipoly tör az életükre. Darren-nak nincs sok ideje, ha meg akarja menteni a bajba jutott barátait. Az összecsapás Steve-vel elkerülhetetlen, a levegő izzik körülöttük, itt és most kell eldőlnie a háborúnak.

A legfontosabb része a történetnek valójában a csata után kezdődik, egy furcsa síkon, ahol Darren már egyszer járt. Amiket itt megtud, azt felhasználhatja a vérszipolyok ellen. Csak egy lehetősége van.

A véleményem:

Azt nem mondhatnám, hogy ilyen befejezést vártam, azonban nem csalódtam. Nem kimondottan szeretem az olyan sorozatokat amik végén nem teljes a happy end. De az író annyira zseniálisan fejezte be a sorozatot, hogy az valami hihetetlen. Na ez az a lépés amire álmomba se gondoltam volna. Mondom én, hogy nagyon kreatív:)

Mindig sajnálom, ha befejeződik egy kedvenc sorozatom, most is így jártam. Olyan jó elmerülni egy másik világban és köteteken keresztül megismerkedni a szereplők sorsaival és újabb kalandjaival. 

Ez a befejező kötet is hozta a mindvégig magasra állított színvonalat, a feszültség már-már tapintható volt egyes részeknél. 

Többet megtudunk a titokzatos Mr Tiny-ról, valamint Lady Evannáról is. Őket soha nem tudtam igazán hova tenni a sorozatban és azt hiszem még a befejezés után is örök rejtély maradnak számomra. 

A legjobb, legteljesebb befejezés, amit csak ki lehetett hozni ebből a remek sorozatból.

Értékelés: 5/5

Darren Shan: Az Árnyak Ura

Darren Shan Vámpírkönyvek sorozatának 11. része.

A történet:

A helyszín újra Darren szülővárosa. Kínzó álmok gyötrik Darrent. Miután megtudta, hogy az Árnyak Ura mindenféleképpen eljön, azóta nem tud nyugton aludni. Bármi is történik, mindenképp bekövetkezik a világ pusztulása. Furcsa viszontlátnia a gyerekkori kedvenc helyszíneit, a házukat, Annie-t, aki azóta is otthon lakik. Megismerkedik egy furcsa kisfiúval, akiről sok érdekességet és titkot tud meg a későbbiekben. Újra találkozik Debbie-vel, aki egy vémber ellenes csoport vezetője lett. Azonban a sors úgy hozza, hogy ebben a csendes kisvárosban  kell újra találkoznia Steve-vel.

A véleményem:

Így a történet vége felé már várható volt, hogy a kör bezárul. Ahol elkezdődött, ott lesz a vége is. Mozgolódik mindkét oldal, most már lehetetlen megállítani a végső összecsapást. Vámpír a vérszipollyal, ember ember ellen küzd a világméretű háborúban. A fennmaradás a tét, itt már nem lehet hibázni. Hatalmas felelősség hárul Darrenre, hiszen ő tudja, hogy bármi történik is a világ sorsa megpecsételődött. Ekkora teherrel nehezen tud együtt élni. 

Mozgolódik a város, érezni a feszültséget mindenhol. Veszélyben van a cirkusz is, Darren összes barátja ki van szolgáltatva a vérszipolyok kénye, kedvének. Szinte fájó látni, hogy mennyire nem ők irányítják a sorsukat. Darrent a múltja is gyötri, egyrészt Steve, másrészt Annie miatt. 

Továbbra is lehengerlő, ahogy az érzelmekkel játszik az író. Nem csak Darren nőtt fel, hanem vele együtt a sorozat is egy magasabb szintre lépett.

Továbbra is hozza a színvonalat, nem csalódtam.

Értékelés: 5/5

Darren Shan: A Lelkek tava

Darren Shan Vámpír könyvek sorozatának 10. része.

A történet:

Darren gyászol, hiszen elvesztett egy számára nagyon fontos embert. Szinte mély depresszióba esik, amiből barátai csak nagyon nehezen tudják visszarángatni a valóságba. De nem érnek rá a múlton rágódni, hiszen Mr. Tiny újabb kalandra hívja őket. Egy titokzatos kapun át Darren és Harkat belépnek egy sivár, kietlen, de gonosz világba. Egyikük se tudja, hogy hol vannak, hogy merre induljanak, mindössze azt tudják, hogy útjuk végére megtudják Harkatról az igazságot. Izgalmas és olykor vérfagyasztó események elé néznek, ahol bátorságukat, elszántságukat és egymás iránti őszinte barátságukat is próbára teszik. Különös lényeg, gyilkos állatok, egy furcsa tengerész és egy még furcsább népcsoport felfedezése és megismerése vár rájuk, hogy a végén megtudják, ki is valójában Harkat Mulds.

A vélemény:

Talán mondhatom, hogy ez a legkedvencebb részem a sorozatból. Aki eddig kételkedett az író kreativitásába és leleményességébe, az mindenképp olvassa el ezt a részt. Néhol még én is meglepődtem, pedig már kezdem úgy érezni, hogy kiismerem magam Darren Shan világában. Súlyos titkokra derül fény útjuk során. Életre-halálra mennek a harcok, egy rossz lépés és mindkettejüknek vége. 

Na ez az a rész, ahol igazán nem lehet unatkozni. Újra felbukkannak rég nem látott szereplők, mint pl Darren szerelme Debbie és a titokzatos Lady Evanna. 

A kalóz az egyik legfurcsább szereplő, egyszerűen nem tudom hova tenni. Nem is értem, hogy Darrenék miért küzdenek végig vele, ahelyett, hogy ott hagynák. Azért ami kiderül róla se piskóta. 

Nem is tudom, hogy ennyi hihetetlen karakter és lény hogy jutott az író eszébe.

Értékelés: 5/5

Darren Shan: A hajnal gyilkosai

Darren Shan Vámpírkönyvek sorozatának 9. része.

A történet:

Darren, Mr. Crepsley, Harkat, Vancha és a társaik ugyan elmenekültek a vérszipolyok elől, de a menekülés folytatódik. Minden erejükkel azon vannak, hogy kijussanak a város alatti csatornarendszerből. Azonban azt még nem is tudják, hogy az igazi veszély csak a felszínre érve fenyegeti őket. A vérszipolyok mozgósították az embereket és a rendőrséget, így a kis csapatnak már nem csak a vérszipolyokkal, hanem a feldühödött városlakókkal is szembe kell néznie. Ha eddig nem voltak elég nagy bajban, hát most bele kerültek. 

A véleményem:

Pörögnek az események. Alig 1-2 napot foglal magába az egész könyv. Itt már annyira izgalmasak az események, hogy az már szinte fájdalmas. Pillanatok alatt végigolvastam a könyvet, mert ha valami letehetetlen, hát ez a könyv az. A menekülés, a városlakók felrázása, a bujkálás. Mintha egy filmet néztem volna.

Szinte fájdalmas látni, hogy mennyire a vérszipolyok irányítják Darrenék sorsát. Ahogy leleményesen felhasználják Debbie-t, Darren érzéseit, félelmeit. Az a magatehetetlenség, ahogy sodródik az árral, és már nem ura a saját sorsának. Egy jól megrendezett színjáték. 

A végére lelassulnak az események. Egy szépen felépített helyen, egy hatalmas szöges árok körül dől el főhöseink sorsa.

Ez a legszomorúbb, leglehangolóbb rész. A könyv az izgalom mindkét végletét súrolja: hol a végletekig feszült a hangulat, hol pedig eszméletlenül fájdalmas. A befejezés pedig: a legmerészebb álmaimban se gondoltam volna, hogy ilyen befejezést olvasok majd.

Mesterien játszik az író az olvasó gondolataival és érzéseivel. Itt már rég nem ifjúsági könyvről van szó. Zseniális, imádom.

Értékelés: 5/5