Chris Howard: Gyökértelen

Mostanában valahogy teljesen véletlenül belecsöppentem a disztópiás és hasonló hangulatú könyvek világába. Tudom, a fél világ már ilyen könyveket olvas, olvasott, de hozzám mindig csak utólag érnek el az ilyen dolgok. Nem volt szándékos most sem, egyszerűen elkezdtem olvasni könyveket, amiről aztán kiderült, hogy disztópia, vagy valami arra nagyon hajazó műfaj. A könyv fülszövege keltette fel az érdeklődésem, kíváncsi lettem, hogy mit lehet kihozni ebből a témából.

A fülszöveg:

"A 17 éves Banyan fákat épít: elszórt fémhulladékokból erdőket kreál a gazdag ügyfeleknek, akik a pusztulás látható nyomai elől szeretnének menekülni. Bár maga Banyan még sosem látott igazi fát – hisz azok már egy évszázada kihaltak −, apjától még az eltűnése előtt sokat hallott a Régi Világról. Minden megváltozik, amikor Banyan megismerkedik egy rejtélyes nővel, aki különös tetoválást visel a testén – egy térképet, ami az utolsó élő fákhoz vezet. A fiú elindul a pusztuláson keresztül, ahonnan nem sokan térnek vissza. Akik megmenekülnek a kalózoktól és fosztogatóktól, azokra ott várnak a sáskák… akik most már emberhúson élnek. De nem Banyan az egyedüli, aki a fákat keresi, az idő pedig egyre fogy. A bizonytalanságok közepette a fiú kénytelen szövetségre lépni Alphával, a vonzó, de veszélyes kalózzal, akinek szintén megvannak a saját tervei. Miközben pedig a talán csupán a legendákban létező ígéret földje felé tartanak, Banyan megdöbbentő dolgokat tud meg a családjáról, a múltjáról és arról, mire képesek az emberek, hogy visszahozzák a fákat."

Véleményem:

Nem erre számítottam első beleolvasás után. Attól sokkal többet kaptam, mint amire vártam. Nem számítottam rá, hogy ennyire kidolgozott könyv lesz, tele váratlan eseményekkel és hihetetlen jellemfejlődésekkel. Már maga az alaptörténet is nagyon érdekes, nem találkoztam még hasonlóval sem eddigi olvasmányaim során. Egyébként ha belegondolunk nagyon is valós problémát feszeget az író, a világunkban semmi nem állandó, és nem lehet tudni, hogy mit hoz a jövő, mit veszítünk el abból amit a sajátunknak hiszünk, amiről azt hisszük, hogy mindig a Földünk természetes része lesz. Ilyenek pl. a fák. Ki gondol arra, hogy mekkora káosz lesz, ha valami folytán eltűnnének végleg?

Úgyhogy nagyon eredeti a témaválasztás, az már biztos.

Amire még külön felfigyeltem az a szereplők jellemváltozása. Banyan pl. eleinte egy bátortalan, elveszett fiú. Egyedül maradt a világban, csak magára számíthat és emiatt nagyon bizonytalan. Ki van téve a többi embernek, a gazdagok zsarnokoskodásának azért, hogy fenn tudja tartani magát. Ehhez képest a könyv végére egy erős, öntudatos, merész, bátor férfivá válik, aki túllép önmagán, túlszárnyalva mindent, amit az ő maximumának hittem.

Zee szintén. Habár néha nem tudtam eldönteni, hogy most akkor kinek is a pártján áll, de a végén bebizonyítja. Sokat fejlődött ő is előnyére.

Akit aztán tényleg nem tudtam hova tenni az Crow. Nem volt szimpatikus az elején és a végére se lett az. Hol segítette, hol gátolta Banyant, ettől függetlenül persze ő egy nagyon érdekes szereplő pont a kettőssége miatt.

Alfa az én és Banyan nagy kedvence:) Szerintem minden csaj titkon szeretne ilyen belevaló és nagyszájú lenni:)

Úgy látom minden szereplő jelleme nagyon részletesen ki lett dolgozva, ez is oka annak, hogy nagyot nőtt a szememben a regény. Első könyves írótól nagyon jó.

A történet izgalmas, változatos, mindig van miért izgulni. Volt, hogy már fáradt voltam és letettem volna a könyvet, de nem tudtam, mert mindig akkor jött valami izgi rész és muszáj volt tovább olvasnom. Azért az emberevő sáskák ötlete elég bizarr, nem?:)

Az alaptörténet egy abszolút valós problémát vet fel, ehhez jönnek még az izgalmas jelenetek, egy kis szerelem, egy kis árulás, barátság, ellenségeskedés, mindez pedig nagyon igényesen kivitelezve. Abszolút elégedett vagyok a könyvvel, várom a folytatását.

Értékelésem: 5*

Darin Bradley: Zaj

Nem is tudom mi keltette fel a figyelmemet a könyvben. Talán a borítója, ami cseppet sem szokványos. Mindenesetre azért kíváncsian vártam, hogy mit kapok ettől a könyvtől. Hááát... nem azt, amit vártam.. nagyon nem.

Fülszöveg:

"Az analógról digitálisra váltó televíziózás utóhatásaként felbukkanó, Sávhasználat néven ismert anarchikus mozgalom kisajátítja és önös céljaira fordítja a kihasználatlan rövidhullámú sávokat. A csatornák közötti statikus háttérzajba rövidesen baljós és ijesztő figyelmeztetések vegyülnek a civilizációnk küszöbön álló gazdasági, politikai és társadalmi összeomlásáról - és hidegvérű leckék arról, hogyan éljük túl a bukást, és hogyan boldoguljunk a kíméletlen új rendszerben, amely idővel elkerülhetetlenül feltámad a régi hamvaiból. Hiram és Levi fiatalemberek, egykori cserkészvezetők, és számtalan szerepjáték kampány veterán harcosai. Az egyetemi kampuszok, vásárlóközpontok és zárt közösségek véráztatta harcmezőit járva egyszeriben azon kapják magukat, hogy új személyiséget öltve, és új ideológiákkal felszerelkezve egykori diákok, hackerek, és a társadalomba nehezen beilleszkedő egyéb elemek szedett-vedett csapatát vezetik, hogy eljussanak egy Amaranth nevű, már-már mitikus helyre, az új Ígéret Földjére, ahol egy törékeny jövő várja, hogy megszülessen általuk."

Véleményem:

Ez a könyv... egyszerűen.... borzasztó. Sajnálom, de nem tetszett, egy icipicit sem. Nem az én világom, nagyon, nagyon melléfogtam vele.

Az alaptörténet nem lenne rossz, de tényleg, de már a kezdés is kiakasztott. Bele a közepébe, szegény olvasó meg azt se tudja, hogy akkor most mi van. Csak kapkodtam a fejem, hogy miii? mi ez? Az első pár oldalt többször el kellett olvasnom, de még így sem értettem belőle egy mukkot se. (Ilyen utoljára csak a Kőszívű ember fiaival fordult elő velem:). A dőlt betűs fejezetindító részek meg aztán mindennek a teteje. Na azt aztán tényleg nem tudom hova tenni.

Annyira kusza, annyira érthetetlen az egész könyv. Azt hittem később máshogy lesz, de ahogy haladtam a könyvvel (hozzátenném kínszenvedve) sem jutottam semmivel előbbre. 

Nem tudom hova tenni, de komolyan. Értetlenül állok a könyv előtt. Most velem van a probléma? 

Ez az egész egyáltalán nem jó:( Én úgy vagyok mindennel, hogy egy esélyt kapjon és ha tudom végigolvasom és utólag értelmezem, de ezt egyszerűen nem bírtam. A felénél fel kellett adnom.

Nem megy, nem tudok még írni se róla, annyira kiakasztott. Sajnálom hogy ezt kell írnom egy könyvről. Nem sok ilyen rossz könyvélményem volt. Bármi is volt az üzenete, a célja ennek a könyvnek, egyáltalán nem jött át..

Értékelésem 1/5

Anne Nesbet: A Szalamandrás Ház titka

A könyv az első pillantástól kezdve felkeltette az érdeklődésem, olyan kis aranyos borítója van, nem lehet nem imádni:) Mikor sikerül magaménak tudnom a könyvet, nagy lelkesedéssel vetettem bele magam a történetbe.

Fülszöveg:

"Maya és kisöccse, James már a Párizsban töltött legelső napjukon valami nagyon ősi, titokzatos mágia nyomaira bukkannak. Pontosabban, az bukkan őrájuk. Furcsa ház bronz szalamandrát formázó kilinccsel; kőszobor, amely túlságosan is hasonlít Maya saját aggodalmas arcára; egy rejtélyes férfi, aki sötét napszemüveget hord, hogy eltakarja ragyogó, lila szemeit… Minden titkok mágikus középpontja egy csillogó üvegű Varázsvitrin, mely kiválasztotta magának Mayát, hogy ezentúl ő legyen az új Őrzője. Maya egy Valkó nevű barátságos fiú segítségével meglepő dolgokra bukkan

a saját családfája jól elrejtett titkai között, s miközben sorra kibogozza a szalamandrás ház, a lila szemű férfi

és a Varázsvitrin titkainak egymásba fonódó szálait, fokozatosan rádöbben, hogy talán a saját testvérét is rettenetes veszély fenyegeti. Ahhoz pedig, hogy megmenthesse, Mayának ki kell hívnia és le kell győznie Párizs mágikus alvilágát… mielőtt még túl késő lenne."

Véleményem:

Valójában egy nagyon aranyos meséről van szó, amit bátran az idősebb korosztály is olvashat és ugyanúgy élvezhet, mint a kisebbek.

Az alaptörténet nagyon jó, Mayáék elköltöznek Párizsba egy titokzatos társaság segítségével. Itt aztán nem csak az új emberekkel, új hellyel ismerkednek meg, hanem a szomszédban lakó rejtélyes szalamandrás ház titka is felfedezésre vár, nem beszélve a társaságról, akik egyre gyanúsabbak lesznek a Mayának.

Tetszett Maya jelleme, annyira élethű, emberi. Ahogy mindenen aggódik, félti a testvérét. Egyrészt sebezhető, másrészt pedig nagyon okos és bátor. A könyv végéig látványosan változik a bátortalan, idegen kislányból egy bátor lánnyá, aki tudja, hogy a sorsa elől nem menekülhet és szembeszáll azokkal akik bántják a családját.

Ami viszont nem tetszett az egyértelműen James. A cselekedetei nem állnak összefüggésben a korával. Többször kiemelte az író, hogy 5 éves, de egy 5 éves gyerek nem így viselkedik. Nagyon kettős a személyisége, mert néhol valóban egy 5 évesnek megfelelően viselkedik, de legtöbbször inkább nézném 10 évesnek és ez nem mindegy. Főleg, hogy annyiszor ki van emelve hogy ő még csak 5 éves. Lehet hogy ez másoknak apróság, de nekem nagyon fennakadt rajta a szemem minden alkalommal. Nem kellett volna ezt annyira erőltetni (kiemelve a korát) vagy eleve idősebbnek kellett volna kitalálni Jamest. Egy 10 éves fiúval főszerepben még élethűbb lett volna a szerep.

A történet szépen felépített, nem árul el előre semmit, az olvasó szinte Mayával együtt találgatja ki a titkokat. 

Szerintem ez egy tizenévesnek tökéletes olvasmány, hisz megmutatja, hogy egy kis kitartással, leleményességgel, segítő barátokkal minden és mindenki legyőzhető:)

Értékelésem: 5/5

Oldalszám: 200
Kiadó: Főnix Könyvműhely
Kedvenc jelenet: -
Kedvenc karakter: Maya
Legrosszabb jelenet: -
Nem szimpatikus karakter: James, a fentebb írt okok miatt

Michael Molloy: A Jégpor nyomában avagy a fénytündérek legendája

Mindig jó egy kicsit gyerekkönyveket olvasni és nosztalgiázni. Egy könnyű kis könyvet a kezembe venni, nem gondolkozni, csak úgy olvasni és sodródni az árral. Nem kell minden könyvnek komolynak lennie és valami elgondolkoztató tartalmat feszegetnie. Jó egy kicsit kikapcsolódni és élvezni azt, hogy úgy sodródik, bontakozik ki a történet előttem, hogy nem kell elgondolkodni rajta. Egy kis kikapcsolódás - na ezt nyújtotta számomra ez az aranyos mese.

A történet:

"Egy különleges, távoli világban a fénytündérek hatalmát a sötét erők fenyegetik. Ki tudja megakadályozni, hogy a gonoszság uralma megjelenjen a Földön?

Két kíváncsi gyerek, Tüske és Abby és néhány jószándékú felnőtt - például Csillagfény kapitány, akiről kiderül, hogy nem más, mint a legendák világából ismert Ősidők Hajósa és Sir Chadwick Street, a fénytündérek színpadra termett mestere - útnak indulnak az ezernyi kalandot rejtő tengereken át, hogy elébe menjenek a veszélynek.

De vajon sikerül-e legyőzniük a kegyetlen Farkasfű vezette éjszakai boszorkányokat?"

Véleményem:

A történet érthető, szórakoztató, nincs túlbonyolítva, nincsenek felesleges szálak, mellébeszélés.

A szereplők aranyosak, szerethetőek, egy kicsit minden gyerek tud és akar is azonosulni velük.

A jók jók, a rosszak rosszak. Ennyi:) Nincs átmenet, egyszerű és kézzelfogható. Aki jó az jó, a szíve mélyén, a lelkében, a tetteiben, a gondolataiban, a szavaiban, mindenhogyan jó. Aki rossz, az akármit is tesz mindent gonoszságból, rosszaságból teszi azért, hogy másoknak fájdalmat és szomorúságot okozzon. 

Ennyire egyszerű a recept: Vedd e két oldal szereplőit, adj hozzá egy jó kis társaságot (szigorúan vidám felnőttekkel és bátor, nagyszerű gyerekekkel), egy csipetnyi izgalom se árt, és már kész is a tökéletes mese.

A történet egyszerű és még is izgalmas. Vannak benne hagyományos mese elemek (boszorkányok, vízi szörnyek, titokzatos és rejtelmes helyszínek), aztán ezen elemek átvariálása (ami nem baj, sőt egy kicsit érdekesebbé, egyedibbé teszi az egész könyvet). 

Néhol túlságosan is leegyszerűsített a dolog: nevek, mondatok, amik nem illenek az összképbe. (Pl. Farkasfű neve is, meg Csillagfény kapitány neve és némely mondata - hiába hogy gyerekeknek szóló meséről van szó, néhol úgy érzem hogy még kisebbeknek szóló elemekkel keverik az amúgy jó és nagyobb képzelőerőt igénylő történetet)

Az éjboszorkányok viccesek. Vicces ahogy annyi rossz dolgot összeszedett róluk az író. Ahogy a szereplők megbotránkoznak rajtuk és elítélik őket.:)

Könnyen olvasható, kikapcsol, pihentet. Olyan gyerekeknek ajánlanám, akik most ismerkednek a fantasy világával. Jó bevezető és kezdő könyv ennek a fantasztikus és most már szerteágazó világnak a megismeréséhez. 

A fordítás igazán jó, a rajzok aranyosak, adnak egy pluszt az cselekményhez. A borító és a kiadás is igazán jól sikerült.

Értékelésem: 4/5

Oldalszám: 246

Kiadó: Főnix Könyvműhely

Kedvenc jelenet: Atlantiszi bárka és minden ami Atlantisz világához kapcsolódik

Kedvenc karakter: Abby

Legrosszabb jelenet: -

Nem szimpatikus karakter: -

Ta-mia Sansa: Sötét Hórusz

Megmondom őszintén vegyes érzelmekkel vettem a kezembe ezt a könyvet. Egyfelől ódzkodtam tőle, mert sci-fi, és valahogy nem sikerült eddig igazán megbarátkoznom a sci-fi történetekkel, bár volt eredményes próbálkozásom, de leginkább csak a nem tetszés maradt. Másfelől kellemes izgalom fogott el, valahogy annyira jó volt a kezemben tartani ezt a gyönyörű borítójú könyvet és az se elhanyagolható szempont, hogy ha közvetve is, de egy kicsit ismerem az írónőt. Ahogy egyre jobban belemerültem a könyvbe, egyre inkább megfogalmazódott bennem, hogy valamit nagyon rosszul csináltam eddig: muszáj esélyt adnom a többi, esetleg egy kicsit másabb sci-finek, mert ez egyszerűen magával ragadott. Félre tenni az ítéleteket, mert ez a könyv minden kockázatot megér. 

A történet: 

" Az öt bolygót felölelő liberális szellemiségű Bubastis és a hagyományos, patriarchális berendezkedésű Terrai Császárság alkotta kétpólusú univerzum megrendülni látszik. A harc kereszttüzében egy különös, múltbeli sérelmeit magában mélyen elfojtó,önnön lidérceivel küzdő albínó nő, Nekhti áll… A sci-fi klasszikus Asimov nyomdokain haladó Sötét Hórusz egy politikai és társadalmi mondanivalóval megtűzdelt izgalmas, meglepetésekkel teli, fordulatokban gazdag kalandos történet, melynek átélése során az olvasó elgondolkodhat arról, mi a valódi szabadság, hol húzódik a határ lehetőség és kötelesség között, és mit is jelent áldozatot hozni egy magasabb rendű cél érdekében…" 

A szereplők: 

Nekhti -t egyszer szerettem, másszor utáltam. Nem mindig értettem az érzéseit, nem mindig láttam át, hogy mit miért csinál. De szerintem pont ez volt a jó benne. Alapjában véve őt pozitív szereplőnek tartom és ezt akkor se voltam hajlandó megváltoztatni, amikor egy kissé ámokfutó módon viselkedett. Érdekes egy magába zárkózott, összetört ember hihetetlen lelki erejét látni. Titkon pont arra vágyik, amit ellök magától, szeretetre és gyengédségre. Nagyon szeretem a könyvekbe az ellentéteket megfigyelni és ő pont egy nagyon jó karakter ehhez. 

Ma'at a kedvenc szereplőm. Szeretem a szeleburdiságát, de amikor kell, akkor igenis felnőttként viselkedik. Jó vezető, erős egyéniség, de közben néha eszetlen is tud lenni:) Sajnáltam, ami történt vele, de a történet megy tovább és egy kicsit sincs hiányérzetem ezzel kapcsolatban. 

A negatív szereplők közül Andrew Williams- t emelném ki. Ha lehet az ellenszenves szereplők közül kedvencet választani, akkor őt választanám:) Nagyon tetszik a megőrülésének folyamata. Ahogy egyre inkább elhatalmasodik rajta és már az őrület irányítja őt. Megszállottan vágyik valaki olyanra, akit a saját képévé alakíthat, akit sanyargathat, aki nem mond neki ellent. Ebbe a megszállottságba őrül bele, és ez csak még megszállottabbá teszi. Hihetetlenül tetszik az a folyamat, ami lejátszódik benne.:) 

Vélemény: 

Megmondom őszintén, a fülszöveg egyáltalán nem nyerte el a tetszésemet. Ha csak ennyit tudtam volna a könyvről és nem olvasok utána, valószínűleg el se kezdem. Sansa ijesztgetett ugyan azzal, hogy a könyv elején befonom a hajam a sok-sok névtől és hirtelen váltásoktól. Nos, valóban voltak oda-vissza lapozásaim, hogy akkor most ki kinek a kicsodája, de ez csak a kezdeti bizonytalanság volt. Egész rendesen el lehet igazodni a nevek között. A helyszínekkel volt kisebb gondom, mert el kellett olvasnom 50 oldalt ahhoz, hogy rájöjjek, hogy hopp két bolygó között váltakozik a helyszín. De jobb későn, mint soha:) Egyébként kifejezetten tetszik hogy két helyszínen történnek az események látszólag egymástól függetlenül és szépen láthatatlanul kapcsolódnak össze a szálak. Kifejezetten tetszett a két világ közötti ellentét. Mint egy érem két oldala: Bubastis a boldogság, a gazdagság világa a Császárság pont az ellentéte, a sivár világ tele éhező emberekkel. Azonban! Bubastisban pont a jólét miatt unalmassá válik az élet, nincs változatosság, nincs az embereknek célja, mert mindenük megvan. Titkon vágynak a Császárságba mert ott viszont pont, hogy az állandó éhezés és küzdés miatt izgalmas az élet. Senkinek se jó egyik bolygón sem a saját élete, vágyik a másikéra, a másik bolygóra. Kimondottan imádtam a történetben ezt az ellentétet. Tetszenek a nevek. Bár egy kicsit féltem az elején tőlük, attól tartottam, hogy majd nem tudom őket értelmezni és nem fogom felismerni, hogy ki a férfi és ki a nő. De nem okozott semmi nehézséget ez a dolog. Sőt épphogy megtetszettek ezek a nevek. Az alaptörténet Nekhti élete és érzései a középpont, mindenki mást rajta keresztül ismerhetünk ill mindenki más élete Nekhti körül forog. A szó jó értelmében persze. Szerettem a szereplőket, a butaságaikkal, a hibáikkal, és minden jó és szerethető tulajdonságaikkal együtt. Tetszett még az is a jellemábrázolásokban, hogy a gonosz ill negatív szereplők szemszöge is pont ugyanolyan áthatóan van leírva, mintha ők lennének a főszereplők. Több könyvben olvasható a gonosz szereplők szemszögéből, de ennyire pontos érzelmekkel még nem találkoztam egyik könyvben sem. Nem csak a felszínes érzelmek meg az, hogy mennyire gonoszok, meg csak a "jófiúkra" koncentrálás, hanem igazi belső, mély érzelmek. Rajongás, harc a rangért, az őrület és mindenféle belső érzelem, ami a legtöbb könyv negatív szereplőjéről sosem derül ki. Szeretem ennek a könyvnek a történetét, a borítóját, a lapjait, a mondanivalóját. Köszönöm a Főnix Könyvműhelynek és természetesen Sansának, hogy lehetővé tette, hogy máshogy nézzem a sci-fi történeteket. 

Értékelés: 5/5